This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Salinger, J. D.: Just Before the War with the Eskimos

Portre of Salinger, J. D.

Just Before the War with the Eskimos (English)

Five straight Saturday mornings, Ginnie Mannox had played tennis at the East Side Courts with Selena Graff, a classmate at Miss Basehoar's. Ginnie openly considered Selena the biggest drip at Miss Basehoar's--a school ostensibly abounding with fair-sized drips--but at the same time she had never known anyone like Selena for bringing fresh cans of tennis balls. Selena's father made them or something. (At dinner one night, for the edification of the entire Mannox family, Ginnie had conjured up a vision of dinner over at the Graffs'; it involved a perfect servant coming around to everyone's left with, instead of a glass of tomato juice, a can of tennis balls.) But this business of dropping Selena off at her house after tennis and then getting stuck--every single time--for the whole cab fare was getting on Ginnie's nerves. After all, taking the taxi home from the courts instead of the bus had been Selena's idea. On the fifth Saturday, however, as the cab started north in York Avenue, Ginnie suddenly spoke up.
"Hey, Selena. . ."
"What?" asked Selena, who was busy feeling the floor of the cab with her hand. "I can't find the cover to my racket!" she moaned.
Despite the warm May weather, both girls were wearing topcoats over their shorts.
"You put it in your pocket," Ginnie said. "Hey, listen--"
"Oh, God! You've saved my life!"
"Listen," said Ginnie, who wanted no part of Selena's gratitude.
"What?"
Ginnie decided to come right out with it. The cab was nearly at Selena's street. "I don't feel like getting stuck for the whole cab fare again today," she said. "I'm no millionaire, ya know."
Selena looked first amazed, then hurt. "Don't I always pay half?" she asked innocently.
"No," said Ginnie flatly. "You paid half the first Saturday. Way in the beginning of last month. And since then not even once. I don't wanna be ratty, but I'm actually existing on four-fifty a week. And out of that I have to--"
"I always bring the tennis balls, don't I?" Selena asked unpleasantly.
Sometimes Ginnie felt like killing Selena. "Your father makes them or something," she said. "They don't cost you anything. I have to pay for every single little--"
"All right, all right," Selena said, loudly and with finality enough to give herself the upper hand. Looking bored, she went through the pockets of her coat. "I only have thirty-five cents," she said coldly. "Is that enough?"
"No. I'm sorry, but you owe me a dollar sixty-five. I've been keeping track of every--"
"I'll have to go upstairs and get it from my mother. Can't it wait till Monday? I could bring it to gym with me if it'd make you happy."
Selena's attitude defied clemency.
"No," Ginnie said. "I have to go to the movies tonight. I need it."
In hostile silence, the girls stared out of opposite windows until the cab pulled up in front of Selena's apartment house. Then Selena, who was seated nearest the curb, let herself out. Just barely leaving the cab door open, she walked briskly and obliviously, like visiting Hollywood royalty, into the building. Ginnie, her face burning, paid the fare. She then collected her tennis things--racket, hand towel, and sun hat--and followed Selena. At fifteen, Ginnie was about five feet nine in her 9-B tennis shoes, and as she entered the lobby, her self-conscious rubber-soled awkwardness lent her a dangerous amateur quality. It made Selena prefer to watch the indicator dial over the elevator.
"That makes a dollar ninety you owe me," Ginnie said, striding up to the elevator.
Selena turned. "It may just interest you to know," she said, "that my mother is very ill."
"What's the matter with her?"
"She virtually has pneumonia, and if you think I'm going to enjoy disturbing her just for money . . ." Selena delivered the incomplete sentence with all possible aplomb.
Ginnie was, in fact, slightly put off by this information, whatever its degree of truth, but not to the point of sentimentality. "I didn't give it to her," she said, and followed Selena into the elevator.
When Selena had rung her apartment bell, the girls were admitted--or rather, the door was drawn in and left ajar--by a colored maid with whom Selena didn't seem to be on speaking terms. Ginnie dropped her tennis things on a chair in the foyer and followed Selena. In the living room, Selena turned and said, "Do you mind waiting here? I may have to wake Mother up and everything."
"O.K.," Ginnie said, and plopped down on the sofa.
"I never in my life would've thought you could be so small about anything," said Selena, who was just angry enough to use the word "small" but not quite brave enough to emphasize it.
"Now you know," said Ginnie, and opened a copy of Vogue in front of her face. She kept it in this position till Selena had left the room, then put it back on top of the radio. She looked around the room, mentally rearranging furniture, throwing out table lamps, removing artificial flowers. In her opinion, it was an altogether hideous room--expensive but cheesy.
Suddenly, a male voice shouted from another part of the apartment, "Eric? That you?"
Ginnie guessed it was Selena's brother, whom she had never seen. She crossed her long legs, arranged the hem of her polo coat over her knees, and waited.
A young man wearing glasses and pajamas and no slippers lunged into the room with his mouth open. "Oh. I thought it was Eric, for Chrissake," he said. Without stopping, and with extremely poor posture, he continued across the room, cradling something close to his narrow chest. He sat down on the vacant end of the sofa. "I just cut my goddam finger," he said rather wildly. He looked at Ginnie as if he had expected her to be sitting there. "Ever cut your finger? Right down to the bone and all?" he asked. There was a real appeal in his noisy voice, as if Ginnie, by her answer, could save him from some particularly isolating form of pioneering.
Ginnie stared at him. "Well, not right down to the bone," she said, "but I've cut myself." He was the funniest-looking boy, or man--it was hard to tell which he was--she had ever seen. His hair was bed-dishevelled. He had a couple of days' growth of sparse, blond beard. And he looked-well, goofy. "How did you cut it?" she asked.
He was staring down, with his slack mouth ajar, at his injured finger. "What?" he said.
"How did you cut it?"
"Goddam if I know," he said, his inflection implying that the answer to that question was hopelessly obscure. "I was lookin' for something in the goddam wastebasket and it was fulla razor blades."
"You Selena's brother?" Ginnie asked.
"Yeah. Christ, I'm bleedin' to death. Stick around. I may need a goddam transfusion."
"Did you put anything on it?"
Selena's brother carried his wound slightly forward from his chest and unveiled it for Ginnie's benefit. "Just some goddam toilet paper," he said. "Stopsa bleeding. Like when you cut yourself shaving." He looked at Ginnie again. "Who are you?" he asked. "Friend of the jerk's?"
"We're in the same class."
"Yeah? What's your name?"
"Virginia Mannox."
"You Ginnie?" he said, squinting at her through his glasses. "You Ginnie Mannox?"
"Yes," said Ginnie, uncrossing her legs.
Selena's brother turned back to his finger, obviously for him the true and only focal point in the room. "I know your sister," he said dispassionately. "Goddam snob."
Ginnie arched her back.
"Who is?"
"You heard me."
"She is not a snob!"
"The hell she's not," said Selena's brother.
"She is not!"
"The hell she's not. She's the queen. Queen of the goddam snobs."
Ginnie watched him left up and peer under the thick folds of toilet paper on his finger.
"You don't even know my sister."
"Hell I don't."
"What's her name? What's her first name?" Ginnie demanded.
"Joan. . . . Joan the Snob."
Ginnie was silent. "What's she look like?" she asked suddenly.
No answer.
"What's she look like?" Ginnie repeated.
"If she was half as good-looking as she thinks she is, she'd be goddam lucky," Selena's brother said. This had the stature of an interesting answer, in Ginnie's secret opinion.
"I never heard her mention you," she said.
"That worries me. That worries hell outa me."
"Anyway, she's engaged," Ginnie said, watching him. "She's gonna be married next month."
"Who to?" he asked, looking up.
Ginnie took full advantage of his having looked up. "Nobody you know."
He resumed picking at his own first-aid work. "I pity him," he said.
Ginnie snorted.
"It's still bleedin' like mad. Ya think I oughta put something on it? What's good to put on it? Mercurochrome any good?"
"Iodine's better," Ginnie said. Then, feeling her answer was too civil under the circumstances, she added, "Mercurochrome's no good at all for that."
"Why not? What's the matter with it?"
"It just isn't any good for that stuff, that's all. Ya need iodine."
He looked at Ginnie. "It stings a lot, though, doesn't it?" he asked. "Doesn't it sting a helluva lot?"
"It stings," Ginnie said, "but it won't kill you or anything."
Apparently without resenting Ginnie's tone, Selena's brother turned back to his finger. "I don't like it when it stings," he said.
"Nobody does."
He nodded in agreement. "Yeah," he said.
Ginnie watched him for a minute. "Stop touching it," she said suddenly.
As though responding to an electric shock, Selena's brother pulled back his uninjured hand. He sat up a trifle straighter--or rather, slumped a trifle less. He looked at some object on the other side of the room. An almost dreamy expression came over his disorderly features. He inserted the nail of his uninjured index finger into the crevice between two front teeth and, removing a food particle, turned to Ginnie. "Jeat jet?" he asked.
"What?"
"Jeat lunch yet?"
Ginnie shook her head. "I'll eat when I get home," she said. "My mother always has lunch ready for me when I get home."
"I got a half a chicken sandwich in my room. Ya want it? I didn't touch it or anything."
"No, thank you. Really."
"You just played tennis, for Chrissake. Aren'tcha hungry?"
"It isn't that," said Ginnie, crossing her legs. "It's just that my mother always has lunch ready when I get home. She goes insane if I'm not hungry, I mean."
Selena's brother seemed to accept this explanation. At least, he nodded and looked away. But he turned back suddenly. "How 'bout a glassa milk?" he said.
"No, thanks.... Thank you, though."
Absently, he bent over and scratched his bare ankle. "What's the name of this guy she's marrying?" he asked.
"Joan, you mean?" said Ginnie. "Dick Heffner."
Selena's brother went on scratching his ankle.
"He's a lieutenant commander in the Navy," Ginnie said.
"Big deal."
Ginnie giggled. She watched him scratch his ankle till it was red. When he began to scratch off a minor skin eruption on his calf with his fingernail, she stopped watching.
"Where do you know Joan from?" she asked. "I never saw you at the house or anything."
"Never been at your goddam house."
Ginnie waited, but nothing led away from this statement. "Where'd you meet her, then?" she asked.
"Party," he said.
"At a party? When?"
"I don't know. Christmas, '42." From his breast pajama pocket he two-fingered out a cigarette that looked as though it had been slept on. "How 'bout throwing me those matches?" he said. Ginnie handed him a box of matches from the table beside her. He lit his cigarette without straightening out its curvature, then replaced the used match in the box. Tilting his head back, he slowly released an enormous quantity of smoke from his mouth and drew it up through his nostrils. He continued to smoke in this "French-inhale" style. Very probably, it was not part of the sofa vaudeville of a showoff but, rather, the private, exposed achievement of a young man who, at one time or another, might have tried shaving himself lefthanded.
"Why's Joan a snob?" Ginnie asked.
"Why? Because she is. How the hell do I know why?"
"Yes, but I mean why do you say she is?"
He turned to her wearily. "Listen. I wrote her eight goddam letters. Eight. She didn't answer one of 'em."
Ginnie hesitated. "Well, maybe she was busy."
"Yeah. Busy. Busy as a little goddam beaver."
"Do you have to swear so much?" Ginnie asked.
"Goddam right I do."
Ginnie giggled. "How long did you know her, anyway?" she asked.
"Long enough."
"Well, I mean did you ever phone her up or anything? I mean didn't you ever phone her up or anything?"
"Naa."
"Well, my gosh. If you never phoned her up or any--"
"I couldn't, for Chrissake!"
"Why not?" said Ginnie.
"Wasn't in New York."
"Oh! Where were you?"
"Me? Ohio."
"Oh, were you in college?"
"Nope. Quit."
"Oh, were you in the Army?"
"Nope." With his cigarette hand, Selena's brother tapped the left side of his chest. "Ticker," he said.
"Your heart, ya mean?" Ginnie said. "What's the matter with it?"
"I don't know what the hell's the matter with it. I had rheumatic fever when I was a kid. Goddam pain in the--"
"Well, aren't you supposed to stop smoking? I mean aren't you supposed to not smoke and all? The doctor told my--"
"Aah, they tellya a lotta stuff," he said.
Ginnie briefly held her fire. Very briefly. "What were you doing in Ohio?" she asked.
"Me? Working in a goddam airplane factory."
"You were?" said Ginnie. "Did you like it?"
"'Did you like it?'" he mimicked. "I loved it. I just adore airplanes. They're so cute."
Ginnie was much too involved now to feel affronted. "How long did you work there? In the airplane factory."
"I don't know, for Chrissake. Thirty-seven months." He stood up and walked over to the window. He looked down at the street, scratching his spine with his thumb. "Look at 'em," he said. "Goddam fools."
"Who?" said Ginnie.
"I don't know. Anybody."
"Your finger'll start bleeding more if you hold it down that way," Ginnie said.
He heard her. He put his left foot up on the window seat and rested his injured hand on the horizontal thigh. He continued to look down at the street. "They're all goin' over to the goddam draft board," he said. "We're gonna fight the Eskimos next. Know that?"
"The who?" said Ginnie.
"The Eskimos.... Open your ears, for Chrissake."
"Why the Eskimos?"
"I don't know why. How the hell should I know why? This time all the old guys're gonna go. Guys around sixty. Nobody can go unless they're around sixty," he said. "Just give 'em shorter hours is all. ... Big deal."
"You wouldn't have to go, anyway," Ginnie said, without meaning anything but the truth, yet knowing before the statement was completely out that she was saying the wrong thing.
"I know," he said quickly, and took his foot down from the window seat. He raised the window slightly and snapped his cigarette streetward. Then he turned, finished at the window. "Hey. Do me a favor. When this guy comes, willya tell him I'll be ready in a coupla seconds? I just gotta shave is all. O.K.?"
Ginnie nodded.
"Ya want me to hurry Selena up or anything? She know you're here?"
"Oh, she knows I'm here," Ginnie said. "I'm in no hurry. Thank you."
Selena's brother nodded. Then he took a last, long look at his injured finger, as if to see whether it was in condition to make the trip back to his room.
"Why don't you put a Band-Aid on it? Don't you have any Band-Aid or anything?"
"Naa," he said. "Well. Take it easy." He wandered out of the room.
In a few seconds, he was back, bringing the sandwich half.
"Eat this," he said. "It's good."
"Really, I'm not at all--"
"Take it, for Chrissake. I didn't poison it or anything."
Ginnie accepted the sandwich half. "Well, thank you very much," she said.
"It's chicken," he said, standing over her, watching her. "Bought it last night in a goddam delicatessen."
"It looks very good."
"Well, eat it, then."
Ginnie took a bite.
"Good, huh?"
Ginnie swallowed with difficulty. "Very," she said.
Selena's brother nodded. He looked absently around the room, scratching the pit of his chest. "Well, I guess I better get dressed.... Jesus! There's the bell. Take it easy, now!" He was gone.
Left alone, Ginnie looked around, without getting up, for a good place to throw out or hide the sandwich. She heard someone coming through the foyer. She put the sandwich into her polo-coat pocket.
A young man in his early thirties, neither short nor tall, came into the room. His regular features, his short haircut, the cut of his suit, the pattern of his foulard necktie gave out no really final information. He might have been on the staff, or trying to get on the staff, of a news magazine. He might have just been in a play that closed in Philadelphia. He might have been with a law firm.
"Hello," he said, cordially, to Ginnie. "Hello."
"Seen Franklin?" he asked.
"He's shaving. He told me to tell you to wait for him. He'll be right out."
"Shaving. Good heavens." The young man looked at his wristwatch. He then sat down in a red damask chair, crossed his legs, and put his hands to his face. As if he were generally weary, or had just undergone some form of eyestrain, he rubbed his closed eyes with the tips of his extended fingers. "This has been the most horrible morning of my entire life," he said, removing his hands from his face. He spoke exclusively from the larynx, as if he were altogether too tired to put any diaphragm breath into his words.
"What happened?" Ginnie asked, looking at him.
"Oh. . . . It's too long a story. I never bore people I haven't known for at least a thousand years." He stared vaguely, discontentedly, in the direction of the windows. "But I shall never again consider myself even the remotest judge of human nature. You may quote me wildly on that."
"What happened?" Ginnie repeated.
"Oh, God. This person who's been sharing my apartment for months and months and months--I don't even want to talk about him.... This writer," he added with satisfaction, probably remembering a favorite anathema from a Hemingway novel.
"What'd he do?"
"Frankly, I'd just as soon not go into details," said the young man. He took a cigarette from his own pack, ignoring a transparent humidor on the table, and lit it with his own lighter. His hands were large. They looked neither strong nor competent nor sensitive. Yet he used them as if they had some not easily controllable aesthetic drive of their own. "I've made up my mind that I'm not even going to think about it. But I'm just so furious," he said. "I mean here's this awful little person from Altoona, Pennsylvania--or one of those places. Apparently starving to death. I'm kind and decent enough--I'm the original Good Samaritan--to take him into my apartment, this absolutely microscopic little apartment that I can hardly move around in myself. I introduce him to all my friends. Let him clutter up the whole apartment with his horrible manuscript papers, and cigarette butts, and radishes, and whatnot. Introduce him to every theatrical producer in New York. Haul his filthy shirts back and forth from the laundry. And on top of it all--" The young man broke off. "And the result of all my kindness and decency," he went on, "is that he walks out of the house at five or six in the morning--without so much as leaving a note behind--taking with him anything and everything he can lay his filthy, dirty hands on." He paused to drag on his cigarette, and exhaled the smoke in a thin, sibilant stream from his mouth. "I don't want to talk about it. I really don't." He looked over at Ginnie. "I love your coat," he said, already out of his chair. He crossed over and took the lapel of Ginnie's polo coat between his fingers. "It's lovely. It's the first really good camel's hair I've seen since the war. May I ask where you got it?"
"My mother brought it back from Nassau."
The young man nodded thoughtfully and backed off toward his chair. "It's one of the few places where you can get really good camel's hair." He sat down. "Was she there long?"
"What?" said Ginnie.
"Was your mother there long? The reason I ask is my mother was down in December. And part of January. Usually I go down with her, but this has been such a messy year I simply couldn't get away."
"She was down in February," Ginnie said.
"Grand. Where did she stay? Do you know?"
"With my aunt."
He nodded. "May I ask your name? You're a friend of Franklin's sister, I take it?"
"We're in the same class," Ginnie said, answering only his second question.
"You're not the famous Maxine that Selena talks about, are you?"
"No," Ginnie said.
The young man suddenly began brushing the cuffs of his trousers with the flat of his hand. "I am dog hairs from head to foot," he said. "Mother went to Washington over the weekend and parked her beast in my apartment. It's really quite sweet. But such nasty habits. Do you have a dog?"
"No."
"Actually, I think it's cruel to keep them in the city." He stopped brushing, sat back, and looked at his wristwatch again. "I have never known that boy to be on time. We're going to see Cocteau's 'Beauty and the Beast' and it's the one film where you really should get there on time. I mean if you don't, the whole charm of it is gone. Have you seen it?"
"No."
"Oh, you must! I've seen it eight times. It's absolutely pure genius," he said. "I've been trying to get Franklin to see it for months." He shook his head hopelessly. "His taste. During the war, we both worked at the same horrible place, and that boy would insist on dragging me to the most impossible pictures in the world. We saw gangster pictures, Western pictures, musicals--"
"Did you work in the airplane factory, too?" Ginnie asked.
"God, yes. For years and years and years. Let's not talk about it, please."
"You have a bad heart, too?"
"Heavens, no. Knock wood." He rapped the arm of his chair twice. "I have the constitution of--"
As Selena entered the room, Ginnie stood up quickly and went to meet her halfway. Selena had changed from her shorts to a dress, a fact that ordinarily would have annoyed Ginnie.
"I'm sorry to've kept you waiting," Selena said insincerely, "but I had to wait for Mother to wake up.... Hello, Eric."
"Hello, hello!"
"I don't want the money anyway," Ginnie said, keeping her voice down so that she was heard only by Selena.
"What?"
"I've been thinking. I mean you bring the tennis balls and all, all the time. I forgot about that."
"But you said that because I didn't have to pay for them--"
"Walk me to the door," Ginnie said, leading the way, without saying goodbye to Eric.
"But I thought you said you were going to the movies tonight and you needed the money and all!" Selena said in the foyer.
"I'm too tired," Ginnie said. She bent over and picked up her tennis paraphernalia. "Listen. I'll give you a ring after dinner. Are you doing anything special tonight? Maybe I can come over."
Selena stared and said, "O.K."
Ginnie opened the front door and walked to the elevator. She rang the bell. "I met your brother," she said.
"You did? Isn't he a character?"
"What's he do, anyway?" Ginnie asked casually. "Does he work or something?"
"He just quit. Daddy wants him to go back to college, but he won't go."
"Why won't he?"
"I don't know. He says he's too old and all."
"How old is he?"
"I don't know. Twenty-four."
The elevator doors opened. "I'll call you laterl" Ginnie said.
Outside the building, she started to walk west to Lexington to catch the bus. Between Third and Lexington, she reached into her coat pocket for her purse and found the sandwich half. She took it out and started to bring her arm down, to drop the sandwich into the street, but instead she put it back into her pocket. A few years before, it had taken her three days to dispose of the Easter chick she had found dead on the sawdust in the bottom of her wastebasket.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationThe New Yorker, June 5, 1948, pages 37-40, 42, 44, 46.

Öt perccel az eszkimó háború előtt (Hungarian)

Ginnie Mannox már ötödik hete minden szombat délelőtt együtt teniszezett az East-Side-i pályán osztálytársnőjével, Selena Graffal. Mindketten Miss Basehoar intézetébe jártak. Ginnie nem titkolta, hogy Selenát a Basehoar-iskola legnagyobb mamlaszának tartja - az intézet állítólag bővelkedett az effajta díszpéldányokban -, de Selena páratlan erénye volt, hogy minden alkalommal vadonatúj teniszlabdákat hozott pléhdobozban. Az apja gyártotta őket, legalábbis valami köze volt hozzá. (Egy este az asztalnál, a Mannox família épülésére Ginnie felidézte, hogyan zajlik le egy vacsora Grafféknál; szerepelt benne egy tökéletes szobalány is, aki szabályosan a vendégek baljára kerülve egy pohár friss paradicsomlé helyett pléhdobozban teniszlabdát szolgál fel.) Kezdett azonban Ginnie idegeire menni az az új szokás, hogy amikor teniszezés után kocsival leteszi otthon Selenát, az utolsó centig neki kell fizetnie a viteldíjat. Elvégre Selena ötlete volt, hogy busz helyett taxival járjanak haza a pályáról. Az ötödik szombaton aztán, amikor a taxi a York Avenue-n észak felé indult, Ginnie szóvá tette.
- Ide figyelj, Selena…
- Mi van? - kérdezte Selena, aki buzgón kotorászott a kocsi aljában. - Nem találom az ütőm huzatát! - nyögte.
Bár meleg májusi nap volt, mind a két lány nagykabátot húzott a sortja fölé.
- Betetted a zsebedbe - mondta Ginnie. - Te, ide figyelj…
- No, hál' istennek! Az életemet mentetted meg!
- Figyelj már! - Ginnie nem tartott igényt Selena hálájára.
- Mi van?
Ginnie úgy döntött, hogy most aztán kipakol. A taxi közeledett Selenáék utcájához. - Nem vagyok hajlandó ma is kiguberálni az egész viteldíjat - közölte. - Ha nem tudnád, nem vagyok milliomos.
Selena először meghökkent, aztán megsértődött. - Hát nem fizettem ki mindig a felét? - kérdezte ártatlanul.
- Nem - felelte kurtán Ginnie. - Az első szombaton még fizetted a felét. Valamikor a múlt hónap elején. Azóta egyetlenegyszer sem. Ne hidd, hogy smucig vagyok, de heti négy ötvenből kell kijönnöm. És nekem abból…
- De teniszlabdát azt mindig én hozok, nem igaz? - kellemetlenkedett Selena.
Ginnie olykor legszívesebben megfojtotta volna Selenát. - Utóvégre is az apád gyártja őket, úgy tudom - felelte. - Neked ingyenbe van, nekem meg kell fizetnem minden vacak…
- Jó, jó - mondta Selena nagy hangon, mintegy lezárva az ügyet, hogy felülkerekedjék. Unott arccal turkálta végig az összes kabátzsebét. - Csak harmincöt centem van - közölte fagyosan. - Elég?
- Nem. Ne is haragudj, de egy dollár hatvanöt centtel jössz. Számon tartok minden…
- Akkor fel kell mennem, hogy kérjek a mamától. Nem ér rá hétfőig? Elhozhatom a tornára, hogy boldog légy.
Selena magatartása minden kíméletet lehetetlenné tett.
- Nem - felelte Ginnie. - Este moziba megyek, kell a pénz.
Gyulölködő némaságba burkolózva bámultak ki a lányok kétoldalt az ablakon, míg a taxi meg nem állt Selenáék háza előtt. Selena, aki a járda felőli oldalon ült, kiszállt. A taxi ajtaját kissé nyitva hagyta, és olyan kihívóan, olyan hanyag eleganciával sétált be a kapun, mint valami látogatóba érkezett hollywoodi nagyság. Ginnie égő arccal fizette ki a viteldíjat. Aztán összeszedte a teniszholmiját - ütőt, törülközőt és egy széles karimájú kalapot -, és Selena után indult. Ginnie csak tizenöt éves volt, de majdnem 170 cm magas, 40-es teniszcipőt viselt, és amint félszegen, kissé sután mozogva gumitalpain, belépett az előcsarnokba, veszélyes játékos benyomását keltette. Selena is inkább a lift jelzőlámpáját figyelte görcsösen.
- Összesen egy dollár kilencvennel jössz - szögezte le Ginnie, miközben hosszú léptekkel a lift felé tartott.
Selena megfordult. - Felhívom becses figyelmedet, hogy a mamám nagyon beteg.
- Mi baja?
- Tulajdonképpen tüdőgyulladása, és ha netán azt képzeled, hogy szívesen zaklatom a pénzed miatt… - Selena a lehető legnagyobb nyomatékkal vetette oda befejezetlen mondatát.
Az igazat megvallva Ginnie-re ez hatott kissé, bármi is volt benne az igazság, de azért nem érzékenyült el tőle.
- Nem tőlem kapta el - jegyezte meg, és követte Selenát a liftbe.
Selena csengetésére egy néger szobalány engedte be a lányokat, azaz éppen hogy csak kinyitotta az ajtót, és úgy hagyta. Selena, úgy látszik, nem állt vele besszélő viszonyban. Ginnie egy székre dobta teniszfelszerelését a hallban, és követte Selenát. A nappaliban Selena visszafordult: - Légy szíves, várj meg itt. Lehet, hogy fel kell ébresztenem a mamámat, meg mit tudom én.
- Jó - felelte Ginnie, és lehuppant a díványra. - A büdös életben nem gondoltam volna; hogy ilyen undok vagy - jegyezte meg Selena, aki dühében ugyan az "undok" szót használta, de annyi mersze már nem volt, hogy meg is nyomja.
- Most legalább tudod - felelte Ginnie, és belelapozott egy Vouge-ba. Jó magasan az arca elé tartotta mindaddig, míg Selena ki nem ment a szobából, akkor aztán visszatette a rádió tetejére. Kritikus szemmel méregette a szobát, gondolatban átrendezte a bútorokat, kidobta az asztali lámpákat, kiszórta a művirágcsokrokat. A berendezést, úgy ahogy volt, pocséknak találta - drága volt, de émelyítő.
Hirtelen férfihang harsant fel a lakás másik részéből: - Eric, te vagy az?
Ginnie rögtön sejtette, hogy ez csak Selena bátyja lehet, akit még sose látott. Keresztbe rakta hosszú lábát, gondosan megigazította sportkabátja szélét a térdén, és várt.
Szemüveges fiatalember robbant be a szobába, pizsamában és papucs nélkül, a száját nyitva felejtette.
- Ó. Azt hittem Eric az, a szentségit - mondta. Szánalmas testtartással, megállás nélkül haladt át a szobán, valamit szűk mellkasán dédelgetett. Leült a dívány másik végére.
- Épp az előbb vágtam el ezt az átok ujjamat - dohogta. Úgy nézett Ginnie-re, mintha számított volna rá, hogy ott találja. - Vágtad már meg az ujjad? Egészen csontig, meg minden? - kérdezte. Hangos beszéde egyenesen könyörgoen hangzott, mintha Ginnie válasza megszabadíthatná attól a különös érzéstől, hogy egyedül csak vele történt ilyesmi.
Ginnie csak bámult rá. - Hát csontig éppen nem, de azért már megvágtam magam - felelte. Soha életében nem látott még ilyen furcsa külsejű fiút vagy férfit - nehéz volt megállapítani, hogy mi is voltaképpen. A haja olyan borzas volt, mintha egyenesen az ágyból kelt volna ki. Pár napos ritkás, szőke szakálla volt. Szóval, olyan - balfácánnak látszott. - Hogy vágtad meg? - kérdezte Ginnie.
A fiú sebesült ujját vizsgálgatta, vértelen ajka kinyílt. - Mi?
- Hogy vágtad meg?
- Tudom is én, az isten verje meg! - A mondat hangsúlya elárulta, hogy reménytelen homály fedi a választ a feltett kérdésre. - Kerestem valamit abban az átok szemétládában, és tele volt borotvapengével.
- Te vagy Selena bátyja? - kérdezte Ginnie.
- Aha. Jesszusom, mindjárt elvérzek. Maradj itt. Még vérátömlesztésre lesz szükségem, a fene enné meg.
- Tettél rá valamit?
Selena bátyja kissé elhúzta kezét mellkasáról, és Ginnie okulására felfedte sebét. - Csak egy kis rongy vécépapírt - felelte. - Elállítja a vérzést. Mint mikor az ember megvágja magát borotválkozás közben. - Ginnie-re pillantott. - Hát te ki vagy? - kérdezte. - Dilis húgom barátnője?
- Egy osztályba járunk.
- Aha. Téged hogy hívnak?
- Virginia Mannox-nak.
- Te vagy Ginnie? - mondta, és a szemüvege mögül rásandított. - Te vagy Ginnie Mannox?
- Igen - felelte Ginnie, és keresztbe vetett lábát letette a földre. Selena bátyja ismét az ujjával foglalkozott, ez volt érdeklodésének egyetlen és igazi tárgya. - Ismerem a nővéredet - mondta szenvtelenül. - Állati sznob.
Ginnie kihúzta magát. - Micsoda?
- Jól hallottad.
- A nővérem nem sznob.
- Nem a fenét - válaszolta Selena bátyja.
- Nem az!
- Nem a fenét. Ő a királynő. A hülye sznobok királynője.
Ginnie figyelte a fiút, ahogy ujjával fölemeli a vastag vécépapírréteget, és alája kukucskál.
- Nem is ismered a nővéremet.
- Nem a fenét.
- Hogy hívják? Mi a keresztneve? - tudakolta Ginnie.
- Joan… a Sznob Joan.
Ginnie hallgatott. - Hogy néz ki? - tette fel hirtelen a kérdést.
Semmi válasz.
- Hogy néz ki? - ismételte meg Ginnie.
- Hát csak fele olyan jóképű lenne, mint amilyennek képzeli magát, akkor is állati mázlija volna - válaszolta Selena bátyja.
Ginnie titokban úgy gondolta, hogy a válasz egész szellemes - A nővérem még sosem említett téged - mondta.
- Nem élem túl! Ezt igazán nem élem túl.
- Különben is menyasszony. - Ginnie nem vette le szemét a fiúról. - Jövő hónapban lesz az esküvője.
- Kivel - kapta fel a fejét a fiú.
Ginnie gyorsan kihasználta a kínálkozó helyzetet.
- Te úgyse ismered.
A fiú ismét a kötésével babrált. - Minden részvétem az övé - közölte.
Ginnie felhorkant.
- Még mindig őrülten vérzik. Mit gondolsz, tegyek rá valamit? Mi kell az ilyesmire? Ultraseptyl jó volna?
- Inkább jód - mondta Ginnie. Aztán hirtelen úgy érezte, hogy az adott körülmények között válasza túl udvarias, ezért hozzátette. - Ultraseptyl egyáltalán nem jó rá.
- Miért nem? Mi a rossz benne?
- Az, hogy nem jó rá, és kész. Arra jód kell.
A fiú Ginnie-re nézett. - De a jód csíp, mi? - kérdezte.
- Csíp, mint a fene.
- Naná hogy csíp.
- Senki se szereti.
A fiú egyetértően bólintott. - De nem ám! - mondta.
Ginnie egy pillanatig figyelte. - Ne piszkáld! - szólt rá hirtelen.
Mintha áramütés érte volna, Selena bátyja gyorsan visszahúzta ép kezét. Kicsit kiegyenesedett helyesebben kicsit kevésbé görnyedt össze. A szoba másik végébe meredt. Dúlt vonásait lassan feloldotta valami álmatag kifejezés. Ép mutatóujjának körmével ételmaradékot piszkált ki két metszőfoga közül. Aztán ismét Ginnie-hez fordult. - Bujkojtál? - kérdezte.
- Mi?
- Ebédet bujkojtál máj?
Ginnie a fejét rázta. - Majd eszem otthon. A mamám mindig kész az ebéddel, mire hazamegyek.
- Van a szobámban egy fél csirkés szendvics. Akarod? Még hozzá se nyúltam.
- Köszönöm, nem. Igazán nem.
- Hiszen mostanáig teniszeztetek, a szentségit! Nem vagy éhes?
- Nem azért - felelt Ginnie, és keresztbe rakta a lábát. - De a mamám mindig kész az ebéddel, mire hazamegyek, és ha nem vagyok éhes, szörnyen begurul.
Selena bátyja, úgy látszik, elfogadta ezt a magyarázatot, mert bólintott, majd elfordította a fejét. Aztán hirtelen ismét Ginnie-hez fordult. - Mit szólnál egy pohár tejhez?
- Kösz, nem… de azért nagyon köszönöm.
A fiú szórakozottan elorehajolt, és megvakarta meztelen bokáját. - Hogy hívják azt a tagot, aki elveszi? - kérdezte.
- Mármint Joant? Dick Heffnernek - felelte Ginnie.
Selena bátyja még mindig a bokáját vakargatta.
- Korvettkapitány - fűzte hozzá Ginnie.
- Na bumm.
Ginnie kuncogott. Figyelte, hogy vakarja a fiú vörösre a bokáját. Mikor aztán körmével egy pörköt kezdett leszedni a lábikrájáról, nem nézte tovább.
- Honnan ismered Joant? - kérdezte. - Ugye még nem is voltál nálunk?
- Volt a nyavalya.
Ginnie hiába várt a folytatásra.
- Hol találkoztatok?
- Házibulin.
- Házibulin? Mikor?
- Mit tudom én! Negyvenkettő karácsonyán. - Két ujjával cigarettát halászott elő pizsamája felső zsebéből. A cigaretta olyan volt, mintha rajta aludt volna. - Te, dobd már ide azt a gyufát - mondta.
Ginnie a mellette álló asztalról egy doboz gyufát nyújtott oda. A fiú úgy gyújtott rá, hogy a cigarettát ki sem egyenesítette, aztán az elhasznált gyufaszálat visszarakta a dobozba. Fejét hátrabillentette, óriási füstfelhőt eresztett ki lassan a száján, majd az orrán át visszaszívta. Ilyen "franciás" belégző "módszerrel" cigarettázott, ami valószínuleg nem zsúrmutatvány volt, inkább arról árulkodott, hogy ez a fiatalember saját szórakoztatására egyszer-másszor bal kézzel is megpróbált már borotválkozni.
- Miért sznob Joan? - kérdezte Ginnie.
- Miért? Mert az. A fene tudja, hogy miért.
- Értem. De miért mondod, hogy az?
A fiú elgyötörten fordult Ginnie-hez.
- Ide figyelj. Nyolc rohadt levelet írtam neki. Nyolcat! Egyetlenegyre sem válaszolt.
Ginnie habozott. - Hát talán sok dolga volt.
- Aha! Sok dolga. A fene azt a kis stréber formáját.
- Muszáj ennyit káromkodnod? - kérdezte Gin.
- Muszáj, az istenfáját!
Ginnie kuncogott. - Különben is, mióta ismered?
- Elég régen.
- Na és felhívtad már telefonon, meg minden? Szóval sose hívtad még fel?
- Ne-em.
- Jaj istenem, hát ha még csak fel se hívtad…
- Nem tudtam, a szentségit!
- Miért nem?
- Nem voltam New Yorkban.
- Ja? Hol voltál?
- Én? Ohióban.
- Ja? Egyetemista vagy?
- Á. Csak voltam.
- Katona voltál?
- Á - kezében a cigarettával megkopogtatta a bal mellét. - A ketyegőm - mondta.
- A szíved? Mi baj van vele?
- Mit tudom én, mi a nyavalya van vele. Gyerekkoromban izületi gyulladásom volt. Fenemód fáj a…
- Na és nem kellene leszoknod a dohányzásról? Szóval nem kellene leszoknod a dohányzásról meg minden? Az orvos azt mondta az én…
- Á, mondanak azok minden marhaságot.
Ginnie rövid tűzszünetet tartott, egész rövidet. - Ohióban mit csináltál?
- Én? Egy rohadt repülőgépgyárban melóztam.
- Igazán? - kérdezte Ginnie. - És szeretted?
- És szeretted? - utánozta a fiú. - Imádtam. Egyenesen rajongok a repülőgépekért. Olyan aranyosak.
Ginnie most már annyira belebonyolódott a témába, hogy fel se vette. - Meddig melóztál ott? Mármint a repülőgépgyárban.
- Mit tudom én, a szentségit. Harminchét hónapig.
Felállt, és az ablakhoz lépett. Lenézett az utcára, közben hüvelykujjával a gerincét vakargatta.
- No, nézd csak őket. Állati hülyék - jegyezte meg.
- Kik?
- Mit tudom én. Mindenki.
- Majd megint vérezni kezd az ujjad, ha így lefelé tartod - szólt rá Ginnie.
A fiú megfogadta a tanácsát. Bal lábát feltette az ablakülésre és sebesült kezét vízszintes combján nyugtatta. Még mindig az utcára bámult. - Mindenki arra az átok sorozásra megy. Nemsokára kitör a háború az eszkimókkal. Tudsz erről?
- Kikkel?
- Az eszkimókkal… Nyisd ki jobban a füledet, a szentségit.
- Miért az eszkimókkal?
- Mit tudom én. Honnan a nyavalyából tudjam, hogy miért? Most majd az öreg fiúk mennek. Hatvan körüli tagok, Csak hatvan év körülieket vesznek be - magyarázta. - A szolgálat rövidebb lesz majd, ennyi az egész… Na bumm.
- Neked különben sem kéne menned. - Ginnie csak az igazságot akarta leszögezni, de még a mondat végére sem jutott, már tudta, hogy ezt nem kellett volna mondania.
- Tudom - vágta rá a fiú, és levette lábát az ablakülésről. Kissé kinyitotta az ablakot, és kipöckölte cigarettáját az utcára. Aztán megfordult, az ablakkal mára végzett. - Te. Tégy nekem egy szívességet. Ha jön az a tag, mondd meg neki, hogy pár perc múlva kész leszek. Csak megborotválkozom. Jó?
Ginnie bólintott.
- Szóljak Selenának, hogy siessen? Tudja, hogy itt vagy?
- Persze hogy tudja, de még mennyire - felelte Ginnie. - Nem sietek, köszönöm.
Selena bátyja bólintott. Aztán még egy utolsó hosszú pillantást vetett sebesült ujjára, mintha azt szeretné tudni: elég jó állapotban van-e ahhoz, hogy megtegye vele a visszautat a szobájába.
- Miért nem teszel rá ragtapaszt? Nincs ragtapaszod?
- Á! Nem érdekes. Ne vedd a szívedre. - Kisétált a szobából.
Pár pillanat múlva visszajött, és hozta a fél szendvicset.
- Edd meg. Jó.
- De igazán, én nem…
- Vedd el már, a szentségit. Nincs megmérgezve.
Ginnie elfogadta a fél szendvicset. - Hát, köszönöm szépen - mondta.
A fiú megállt előtte és ránézett. - Csirke - mondta. - Tegnap este vettem egy átok csemegeboltban.
- Klasszul néz ki.
- Hát akkor edd meg.
Ginnie beleharapott.
- Jó, mi?
Ginnie nagy nehezen gyűrte le a falatot. - Nagyon - közölte.
Selena bátyja bólintott. Szórakozottan körülnézett a szobában, közben horpadt mellé vakargatta. Na, azt hiszem ideje, hogy fölöltözzem… Jézusom! Csöngetnek. Na, minden jót. - Eltűnt.
Mikor Ginnie magára maradt, nem állt fel, csak körülnézett és egy jó helyet keresett, ahová a szendvicset kidobhatná, vagy rejthetné. Aztán hallotta, hogy valaki jön a hallon át. A szendvicset sportkabátja zsebébe dugta.
Harminc év körüli, középtermetű fiatalember lépett a szobába. Szabályos vonásai, rövidre vágott haja, öltönyének szabása, selyemnyakkendőjének mintája nem sokat árultak el róla. Lehet, hogy egy képesújság szerkesztőségében dolgozik, vagy csak szeretne ott dolgozni. Lehet, hogy egy színdarabban játszott Philadelphiában, amit most vettek le a műsorról. Lehet, hogy ügyvédi irodában dolgozik.
- Hello - köszöntötte Ginnie-t barátságosan.
- Hello.
- Nem látta Franklint?
- Borotválkozik. Azt üzeni, várja meg. Rögtön kész.
- Borotválkozik? Atyaúristen! - A fiatalember a karórájára pillantott. Aztán leült egy vörös damaszthuzatú fotelbe, keresztbe tette a lábát, és tenyerébe temette arcát. Mint aki teljesen kikészült vagy túlerőltette a szemét, kinyújtott ujjai hegyével dörzsölgette lehunyt szemét. - Ma volt életem legszörnyűbb délelőttje - mondta, és levette tenyerét az arcáról. Kizárólag a gégéjéből eregette a hangokat, mintha ahhoz is fáradt volna, hogy a rekeszizmát mozgásba hozza.
- Mi történt? - nézett rá Ginnie.
- Hát… hosszú história. Ilyesmivel csak azokat untatom, akiket legalább ezer éve ismerek. - Üres tekintettel, rosszkedvűen bámult az ablak felé. - Ezentúl nem állítom magamról, hogy ismerem az emberi természetet. Elhiheti nekem.
- Mi történt? - ismételte meg a kérdést Ginnie.
- Úristen! Egy ember, akivel hosszú hónapok óta megosztom a lakásomat… Nem is akarok róla beszélni… Ez az író… - tette hozzá elégedetten, feltehetően az a kedvenc anatéma jutott az eszébe, amelyet valahol Hemingwaynél olvasott.
- Mit csinált?
- Hogy őszinte legyek, nem is szívesen bocsátkozom részletekbe - mondta a fiatalember. Figyelemre sem méltatva a légmentes cigarettásdobozt, saját csomagjából vett elő egy cigarettát, és öngyújtójával rágyújtott. Nagy keze nem volt sem erős, sem biztos, sem érzékeny. Mégis úgy használta, mintha egy nem könnyen irányítható önálló esztétikai elv vezetné. - Elhatároztam, hogy nem is gondolok rá. De olyan irtózatos dühös vagyok. Szóval, megjelenik ez a kis szörnyeteg a pennsylvaniabeli Altoonából, vagy valami ilyesféle helyről. Látszik rajta, hogy majd éhen hal. Vagyok olyan jóindulatú és rendes, valóságos irgalmas szamaritánus, befogadom a lakásomba, ebbe az abszolút mikroszkopikus méretű kis lakásba, amelyben magam is alig bírok mozogni. Bemutatom valamennyi barátomnak. Hagyom, hogy az egész lakást teleszórja a rémes kézirataival, csikkekkel, retekkel, meg mindenféle vacakkal. Bemutatom valamennyi New York-i színigazgatónak. Cipelem a koszos ingeit a mosodába, aztán meg haza. És mindennek a tetejébe… - A fiatalember elhallgatott. - Hála jószívűségemnek és rendességemnek folytatta -, reggel úgy öt-hat körül kisétál a házból, egy sort sem hagy hátra; és mindent, amire csak azt a mocskos kezét rá tudja tenni, fölpakol és elvisz. - Szünetet tartott, szippantott a cigarettájából, és vékony csíkban sziszegve eregette ki száján a füstöt. - Nem is akarok beszélni róla. Igazán nem. - Ginnie-re nézett. - Tetszik a kabátja -, mondta, és már fel is állt. Odalépett Ginniehez, és sportkabátjának hajtókáját két ujja közé fogta.
- Príma anyag. A háború óta nem láttam még valódi, finom teveszőrt. Szabad kérdeznem, hol vette?
- Anyám hozta Nassauból.
A fiatalember eltűnődve bólintott, majd lassan a szék felé hátrált. - Nassau egyike azon kevés helyeknek, ahol valódi, jó minőségű teveszőrt lehet beszerezni. - Leült. - Sokáig volt ott?
- Mi? - kérdezte Ginnie.
- Sokáig volt ott, mármint a mamája? Azért kérdezem, mert az én anyám decemberben volt ott. Meg januárban is egy ideig. Általában én is vele megyek, de ez az év olyan zűrös volt, hogy képtelen voltam elszabadulni.
- A mamám februárban volt odaát.
- Remek. Nem tudja véletlenül hol lakott?
- A nagynénimnél.
A férfi bólintott. - Szabad kérdeznem hogy hívják? Gondolom, maga Franklin húgának a barátnője?
Ginnie csak a második kérdésre válaszolt. - Egy osztályba járunk.
- Csak nem maga a híres Maxine, akit Selena gyakran emleget?
- Nem.
A fiatalember nagy hirtelen nadrágja felhajtóját kezdte dörzsölni a tenyerével. - Mindenütt tele vagyok kutyaszőrrel -, panaszolta. - Mama Washingtonba ment víkendre és a bestiát nálam parkolja. Helyes kis dög. Csak ronda szokásai vannak. Van kutyájuk?
- Nincs.
- Tulajdonképpen az a privát véleményem, hogy városban kutyát tartani kegyetlenség. - Befejezte a dörzsölgetést, hátradőlt, és megint az órájára pillantott. - Ez a fiú még életében nem volt pontos. Cocteau A szép és a szörnyeteg című filmjét akarjuk megnézni, és ez az a film, ahonnan nem szabad elkésni. Illetve, ha elkésik, oda az egésznek a varázsa. Látta?
- Nem.
- Feltétlenül nézze meg. Nyolcszor láttam. Egyszerűen zseniális! Már hónapok óta próbálom rávenni Franklint, hogy nézze meg. - Lemondóan rázta a fejét. - Az ízlése, sajnos. A háború alatt ugyanazon a rémes helyen dolgoztunk mind a ketten, és ez a fiú erőszakkal elcipelt a világ legelképesztőbb filmjeihez. Gengszter filmeket, vadnyugati filmeket, musicaleket láttunk…
- Maga is a repülőgépgyárban dolgozott? - Szólalt meg Ginnie.
- Ott, édes Istenem. Hosszú-hosszú évekig. Ne is beszéljünk róla, nagyon kérem.
- Magának is rossz a szíve?
- Nem, hál' istennek. Hadd kopogjam le. - Kétszer megkopogtatta a szék karfáját. - Olyan a szervezetem, mint a…
Amikor Selena belépett, Ginnie gyorsan felállt s elébe ment. Selena átöltözött, sortból ruhába bújt, ami Ginnie-t rendes körülmények között felbosszantotta volna.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak - mondta Selena minden meggyőződés nélkül. - De meg kellett várnom, amíg a mama felébred… Hello, Eric.
- Hello, hello.
- Különben sem kell már a pénz - szólt fojtott hangon Ginnie, hogy csak Selena hallhassa.
- Micsoda?
- Gondolkoztam a dolgon. Mert ugye te hozod mindig azokat a teniszlabdákat, meg minden. Erről egészen megfeledkeztem.
- De hát azt mondtad, hogy mivel nekem ingyenben van…
- Kísérj ki - mondta Ginnie, s már ment is előre. Erictől el sem búcsúzott.
- De hiszen azt mondtad, hogy moziba mész ma este, meg hogy kell a pénz, meg minden - mondta Selena a hallban.
- Nagyon fáradt vagyok - felelte Ginnie. Lehajolt és összeszedte a teniszfelszerelését. - Ide figyelj! Vacsora után felhívlak. Van valami programod ma estére? Esetleg átjövök hozzád.
Selena nagyot nézett. - Na jó.
Ginnie kinyitotta az ajtót, odament a lifthez és csengetett. - Megismerkedtem a bátyáddal - közölte.
- Igazán? Jó pofa, mi?
- Mi a foglalkozása? - kérdezte Ginnie közönyösen. - Dolgozik, vagy mit csinál?
- Most mondott fel. Apa szeretné, ha visszamenne az egyetemre, de nem akar.
- Miért nem?
- Mit tudom én? Azt mondja, túl öreg már, meg minden.
- Hány éves?
- Mit tudom én. Huszonnégy.
Kinyílt a liftajtó.
- Majd felhívlak! - szólt oda Ginnie.
Mikor kilépett a kapun, Lexington felé indult, nyugati irányba, a buszmegállóhoz. A Harmadik Avenue és Lexington között a zsebébe nyúlt a pénztárcájáért, és megtalálta a fél szendvicset. Kivette, és lassan leengedte a karját, észrevétlenül el akarta dobni az utcán, aztán mégis visszaengedte a zsebébe. Néhány évvel ezelőtt három napig törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg egy húsvéti csibétől, amit döglötten talált a fűrészporon, a szemétláda fenekén.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.terebess.hu

minimap