Scott, F. R.: Tópart (Lakeshore in Hungarian)

The lake is sharp along the shore
Trimming the bevelled edge of land
To level curves; the fretted sands
Go slanting down through liquid air
Till stones below shift here and there
Floating upon their broken sky
All netted by the prism wave
And rippled where the currents are.

I stare through windows at this cave
Where fish, like planes, slow-motioned, fly.
Poised in a still of gravity
The narrow minnow, flicking fin,
hangs in a paler, ochre sun,
His doorways open everywhere.

And I am a tall frond that waves
Its head below its rooted feet
Seeking the light that draws it down
To forest floors beyond its reach
Vivid with gloom and eerie dreams.

The water's deepest colonnades
Contract the blood, and to this home
That stirs the dark amphibian
With me the naked swimmers come
Drawn to their prehistoric womb.

They too are liquid as they fall
Like tumbled water loosed above
Until they lie, diagonal,
Within the cool and sheltered grove
Stroked by the fingertips of love.

Silent, our sport is drowned in fact
Too virginal for speech or sound
And each is personal and laned
Along his private aqueduct.

Too soon the tether of the lungs
Is taut and straining, and we rise
Upon our undeveloped wings
Toward the prison of our ground
A secret anguish in our thighs
And mermaids in our memories.

This is our talent, to have grown
Upright in posture, false-erect,
A landed gentry, circumspect,
Tied to a horizontal soil
The floor and ceiling of the soul;
Striving, with cold and fishy care
To make an ocean of the air.

Sometimes, upon a crowded street,
I feel the sudden rain come down
And in the old, magnetic sound
I hear the opening of a gate
That loosens all the seven seas.
Watching the whole creation drown
I muse, alone, on Ararat.

A tópart élesen lemetsz
minden kiszögellést, kanyart,
s lejt a fodros, ferde talaj
a folyós égen, s odalent
lassan moccannak a kövek,
remegve tört egük alatt;
itt mindent hullám-prizma rejt,
habzó gyűrűk örvénylenek.

Ablakon át nézem a mélyt,
mint repülők, szállnak halak.
Egyensúlyozva, nem halad,
uszonyával egy cselle csap;
fakóbb, okkerszín itt a nap,
kitárt kapui szélesek.

S én hosszú sás vagyok, amely
fejét lehajtja gyökeréhez,
a fényt keresi, mely lehúzza,
hová nem ér: erdő-fenékre,
hol baljós álom s köd tenyész.

A víz legmélyebb árama
úgy sodor, elszorítja véred,
itt a kétéltű is feleled;
mezítelen úszók kísérnek,
míg időtlen méhükbe térnek.

Mint a lezúduló víztömeg,
oly folyékonyan siklanak,
s ferdén elnyúlnak e liget
hűs csendjében - az áradat
szerető ujja simogat.

Lassul, kifúl a mozdulat;
még szűz, nem ismeri a szót,
mely személyes, kitaposott,
önnön csatornáján halad.

Tüdőnk póráza túl hamar
megfeszül, s ha kimerülünk,
csökött szárnyunk visszaemel
föld-börtönünkbe, s combjainkban
titkos szorongást érezünk,
és sellőkre emlékezünk.

Ezt tudjuk: ál-egyenesen,
áll a test, fölegyenesedve,
s e földes-úr, odaszegezve
vízszintes földjéhez: a lélek
padlójához s mennyezetéhez,
hal-gonddal harcol egyre még,
hogy váljék tengerré a lég.

Olykor, az utcákat ha járom,
érzem, az eső elered,
s ősi, delejes hangokat
hallok, s a kaput nyílni látom;
és míg a Teremtést elöntve
áradnak a hét tengerek,
elmélkedem, az Araráton.