Élesen, mint ha flamand képen egy
Lakkba dermedt arc a kézinagyító
Tisztára-dörzsölt mélyébe beúszik:
A rezgő-ritka déli levegőn át lenéz
Utcánkra a vasárnap,
Szemem sötétkamrájában kirajzol
Sorházakat és sor-életeket -
Ablakok és ajtók, egyforma mind,
Arcok, arcok, egyforma mind, egyforma mind,
Durva láthatóság, egyforma mind.
Akárha egyetlen házból lépne ki
Egyetlen élet, s megállna két szembe-tükör
Közt; képe máris perspektíva-kioltó
Végtelen sokaság: felgyorsult szememben
Így csobban némán, így ver
Látvány-visszhangot a világ.
Látom: járdához sikló hosszú autók
Melegházaiból kipenderülnek
Selyemmel-fénnyel lakkosan
Nőink kemény lábszárai.
Nőink: ez is egy fekete ruhás nő.
A kárminvörös szájnyomat,
A muszlinüveg-lágy „pofika" csakis
Egy elegáns fekete férfié.
Aki, persze, csak jampec e vonalak mellett.
Először látogatnak el magukhoz:
Egész nap házról házra integetnek,
Képtelenül cirkalmazzák az egy-szín
Tündöklést; lopva, közönséges oldal-
Pillantásokat vetnek önmagukra.
És fönn, túlfűtött szobám táblaüveg
Ablaka mögött csak várok valamit
Egész nap: ellen-kéjleső a zsákmányt:
Hogy valami kioltsa ezt a nőt!
rögzíti szemem (drága detektív!)
Házak sorát és életek sorát.
De semmi eredmény; nem keresztezi
Olvadt árnyékú átló ezt a járdát:
Se vaksi, fáradt hús-zsák négerasszony,
Se vért verítékező bevándorlók;
Se az a foglalatából kicsusszant fényes bomba
Nem sújt le a kristály- s ezüstüveg-csillogásra,
Csak ragyog, mint egy parfőmfújtató,
Mint egy billió-gyertyás budoár-égő: –
Semmi se zúzza szét a törhetetlen
Üveget, hogy a remegő tűt oda-
Vágja végre a szemembe... Állok, bűvölten,
Az Ő ragyogására felfeszítve.