Sidney, Philip: Who hath his fancy pleased

Who hath his fancy pleased

With fruits of happy sight,

Let here his eyes be raised

On Nature's sweetest light;

A light which doth dissever

And yet unite the eyes,

A light which, dying never,

Is cause the looker dies.

She never dies, but lasteth

In life of lover's heart;

He ever dies that wasteth

In love his chiefest part:

Thus is her life still guarded

In never-dying faith;

Thus is his death rewarded,

Since she lives in his death.

Look then, and die! The pleasure

Doth answer well the pain:

Small loss of mortal treasure,

Who may immortal gain!

Immortal be her graces,

Immortal is her mind;

They, fit for heavenly places--

This, heaven in it doth bind.

But eyes these beauties see not,

Nor sense that grace descries;

Yet eyes deprived be not

From sight of her fair eyes--

Which, as of inward glory

They are the outward seal,

So may they live still sorry,

Which die not in that weal.

But who hath fancies pleased

With fruits of happy sight,

Let here his eyes be raised

On Nature's sweetest light!

Kit boldog képek árja

kecsegtetett elébb,

a legszebb fénysugárra

emelje most szemét.

A szem vakúl e fényre,

de tárul is legott;

sosem hal meg e fény, de

ki nézi, már halott.

A nő nem hal, szerelmes

szivekben él tovább,

de ő meghal, kit elveszt

legfőbb kincse, a vágy.

A nő éltét megőrzi,

hogy hű örökkön ő,

az ő holtát legyőzi,

hogy ebben él a nő.

Nézz hát s halj meg: a kínra

méltó a kéj, mi vár;

földi kincsért ki sírna,

ha mennyeit talál?

Mert a báj égi benne,

s égi az értelem:

attól méltó a mennyre,

de ez maga a menny.

Szem nem láthatja báját,

s az ész sem kellemét;

de szép szemét ha látják,

jutalmuk már elég:

hisz a belső fényözönre

külső pecsét a szem;

kit e bőség meg nem ölne,

élhet még könnyesen.

De kit boldog képek árja

kecsegtetett elébb,

a legszebb fénysugárra

emelje most szemét.