Smith, William Jay: Quail in Autumn

Autumn has turned the dark trees toward the hill;
The wind has ceased; the air is white and chill.
Red leaves no longer dance against your foot,
The branch reverts to tree to root.

And now in this bare place your step will find
A twig that snaps flintlike against the mind;
Then thundering above your giddy head,
Small quail dart up, through shafting sunlight fled.

Like brightness buried by one’s sullen mood
The quial rise startled from the threadbare wood;
A voice, a step, a swift sun-thrust of feather
And earth and air come properly together.

Dombnak tereli mord fáit az ősz;
A szél elállt; a lég fehér, csipős.
Nem táncol már rőt levelek hada,
Ág fához tér meg, gyökérhez a fa.

S e hűlt helyen lépted egy gallyra lel,
Mely elmédben mint pisztoly csattan el;
S bódult fejed fölé egy fürjcsapat
Napfényszilánk-záporban fölriad.

Mint derű, mit rosszkedvünk elnyomott,
Vedlett fák közt úgy rebbentek fel ott;
Egy hang, egy lépés, tollak röpke lángja,
S föld és levegő egymást megtalálja.