Spender, Stephen: Rájuk gondolok szüntelen... (I Think Continually Of Those Who Were Truly Great in Hungarian)

I think continually of those who were truly great.
Who, from the womb, remembered the soul's history
Through corridors of light where the hours are suns
Endless and singing. Whose lovely ambition
Was that their lips, still touched with fire,
Should tell of the Spirit clothed from head to foot in song.
And who hoarded from the Spring branches
The desires falling across their bodies like blossoms.

What is precious is never to forget
The essential delight of the blood drawn from ageless springs
Breaking through rocks in worlds before our earth.
Never to deny its pleasure in the morning simple light
Nor its grave evening demand for love.
Never to allow gradually the traffic to smother
With noise and fog the flowering of the spirit.

Near the snow, near the sun, in the highest fields
See how these names are fêted by the waving grass
And by the streamers of white cloud
And whispers of wind in the listening sky.
The names of those who in their lives fought for life
Who wore at their hearts the fire's center.
Born of the sun they traveled a short while towards the sun,
And left the vivid air signed with their honor.

 
Rájuk gondolok szüntelen, az igazán nagyokra,
az anyaméhben is emlékeztek a lélek történetére,
át a fény folyosóin, hol az órák örök és zengő
égi napok. Rájuk, akiknek gyönyörű célja volt,
még mindig tűztől áthevített ajakkal
szólnia Szellemről, ki tetőtől-talpig dalba van öltöztetve.
Rájuk, kik Tavasz ágairól szüreteltek
vágyakat, mik gyümölcsfa-virágokként hullottak a testükön át.

Azt, ami drága, feledni sosem szabad,
ős forrásokból fakadó legfőbb gyönyörét a vérnek,
mely a mi létünket megelőző korban tört ki a sziklafalon.
Megtagadni sosem szabad örömét korareggeli fényben,
sem pedig esti, komoly szerelmi óhaját.
Nem szabad tűrni, hogy fokról fokra a kalmárszellem fojtsa el
zajjal s köddel a lélek kikeletét.

Hó-övezetben, nap közelében, legmagasabb fennsíkokon,
ím, hogy ünnepli nevüket a hullámzó fű tengere,
tiszta-fehér felhők lengő szalagjai
és a szél susogása a felfigyelő egekben.
Mindazokét, kik míg éltek, küzdöttek az életért
és a tűz magvát hordták a szivükben.
Kik napból lettek s kis időn át mentek a nap felé,
s fényüknek nyoma ott ragyog egyre a friss levegőben.