Sweeney, Matthew: The Blind Men

They want it back, the blind men,
students of magnified touch,
evictees from this dingy house
whose bare walls they know by heart.
They want back in, and me out.
They still have keys they use
at night, to let me know -
by black hairs in the bath,
by a white stick under the stairs,
by tapping on bedroom doors
then not being there - that they
are the rightful tenants here,
and I've got to go. So I keep
the radio on, no television.
I stand in the mirrorless bathroom
and shave by touch, shivering
from the linoless floor. I cook
in the half-dark, and rarely work.
I keep my books hidden.
It's not as if it's a mansion -
the basement flooded last year,
as they will know, and the attic-
ladder's kaput - it's nowhere
to throw a party in, even if
people could find the street,
but they want it back, the blind men,
and they're not getting me out.

Visszakövetelik, a vakok,
nagyított tapintás tanulói,
kilakoltatottjai e sivár háznak,
melynek csupasz falait betéve ismerik.
Azt akarják, hogy elmenjek s visszajöjjenek ők.
Még mindig kulcsuk van a házhoz, melyet
éjjelenként használnak, hogy tudassák velem –
fekete hajszálakkal a fürdőben,
otthagyott fehér bottal a lépcső alatt,
kopogással a hálószobaajtón,
s ha kinyitod, nincs ott senki – hogy ők
a jogos lakói ennek a háznak
és nekem mennem kell. Így hát szól
a rádió éjjel-nappal; tévém nincsen.
A tükörtelen fürdőszobában állva
tapogatózva borotválkozom, lábam reszket
a csupasz cementpadlón. Félhomályban
főzök és csak ritkán dolgozom.
A könyveimet mindig eldugom.
Nem mondhatnám, hogy egy kastély –
tavaly is beázott a földszint,
ezt ők is tudják, és a padláslétra
is kaputt – nincs, ahol
bulit csapni, még ha, teszem azt,
az emberek meg is találnák az utcát,
de ők visszakövetelik, a vakok,
és engem innen nem fognak kitenni.