Thomas, Dylan: When I woke

When I woke, the town spoke.
Birds and clocks and cross bells
Dinned aside the coiling crowd,
The reptile profligates in a flame,
Spoilers and pokers of sleep,
The next-door sea dispelled
Frogs and satans and woman-luck,
While a man outside with a billhook,
Up to his head in his blood,
Cutting the morning off,
The warm-veined double of Time
And his scarving beard from a book,
Slashed down the last snake as though
It were a wand or subtle bough,
Its tongue peeled in the wrap of a leaf.

Every morning I make,
God in bed, good and bad,
After a water-face walk,
The death-stagged scatter-breath
Mammoth and sparrowfall
Everybody's earth.
Where birds ride like leaves and boats like ducks
I heard, this morning, waking,
Crossly out of the town noises
A voice in the erected air,
No prophet-progeny of mine,
Cry my sea town was breaking.
No Time, spoke the clocks, no God, rang the bells,
I drew the white sheet over the islands
And the coins on my eyelids sang like shells.

Mikor felébredtem, már szólt a város.
Madár-, harang- és csengő-zűrzavar
Szaggatta szét az ezerfarku káoszt.
A nyüzsgő hüllők lángban álltak,
Felnyársaló álom-fosztogatók,
A jószomszéd tenger békát, sátánt
És asszony-gyönyört elmosott,
Míg járt egy hús-vér alak odakint,
Nyesőkést vett elő
S a hajnalt nyisszantotta le,
Az Időnek lüktető iker-párja ő.
Ama könyvből valló ez a hegyes szakáll,
Hogy az utolsó kígyót is levágja,
Akár egy vesszőt, zsenge ágat,
Zsugorodott levél-nyelve lehull.

Én minden reggel ez vagyok:
Álmomban-Isten, jó is, gonosz is benn,
Járok a víz szinén,
S a halál-döfte, rég
Kihalt mammut vagyok s mindenki földjén
A lehullott veréb.
Madár-lombhullás volt s hajó-kacsázás,
Mikor e reggel, ébredéskor,
Áttört a zajló városon
Egy hang az égnekálló levegőben,
Nem próféta-utódomé, nem:
Megtöretik tengeri városom!
Órák szóltak: nincsen Idő – harangok: nincsen Isten,
S a szigetekre vontam a fehér lepelt,
Szemhéjamon a két érem mint kagyló énekelt.