Yeats, William Butler: Elmélkedés polgárháború idején (részlet) (Meditations in time of Civil War (detail) in Hungarian)

 1. Ancestral Houses

Surely among a rich man's flowering lawns,

Amid the rustle of his planted hills,

Life overflows without ambitious pains;

And rains down life until the basin spills,

And mounts more dizzy high the more it rains

As though to choose whatever shape it wills

And never stoop to a mechanical

Or servile shape, at others' beck and call.

Mere dreams, mere dreams! Yet Homer had not Sung

Had he not found it certain beyond dreams

That out of life's own self-delight had sprung

The abounding glittering jet; though now it seems

As if some marvellous empty sea-shell flung

Out of the obscure dark of the rich streams,

And not a fountain, were the symbol which

Shadows the inherited glory of the rich.

Some violent bitter man, some powerful man

Called architect and artist in, that they,

Bitter and violent men, might rear in stone

The sweetness that all longed for night and day,

The gentleness none there had ever known;

But when the master's buried mice can play.

And maybe the great-grandson of that house,

For all its bronze and marble, 's but a mouse.

O what if gardens where the peacock strays

With delicate feet upon old terraces,

Or else all Juno from an urn displays

Before the indifferent garden deities;

O what if levelled lawns and gravelled ways

Where slippered Contemplation finds his ease

And Childhood a delight for every sense,

But take our greatness with our violence?

What if the glory of escutcheoned doors,

And buildings that a haughtier age designed,

The pacing to and fro on polished floors

Amid great chambers and long galleries, lined

With famous portraits of our ancestors;

What if those things the greatest of mankind

Consider most to magnify, or to bless,

But take our greatness with our bitterness?

1. Ősi házak

Hol a gazdag dús pázsitot tenyészt,

és suttognak a zöld dombhajlatok,

bizony kínok nélkül buzog a lét;

s míg medre túlcsordul, addig zuhog,

s ha sűrűn hull, följebb hág egyre még,

kedvére váltva más-más alakot,

és gépiessé nem züllik soha,

s nem lesz, szolgamód, mások birtoka.

Merő álom! Homérosz sem dalol,

ha az álmok mögött nem látja, hogy

az élet ön-gyönyörén túl hatol

föl ama bő sugár; de most halott

kagyló héjaként csillog csak – komor

mélyből vetik föl bő áramlatok

a jelkép; már nem forrásként pezseg,

öröklött hír s vagyon árnyéka lett.

Hajdan egy férfi – bús, dühös, kemény –

szobrászt és építészt hívott, hogy itt,

e bús és dühös férfiak kezén

kővé váljék, mi álmunkban lakik,

a Báj, mit még nem látott földi lény. –

De ha kimúlt a macska, játszhatik

az egér. S bár bronz, márvány rámaradt,

lehet: egérke az unoka csak.

Mi lesz, ha a kerti sétányokon,

hol páva jár, a lépte méla gőg,

s hol urnát ürít Juno a nagyon

közömbös kerti istenek előtt;

ha nyírott gyepen, ápolt utakon –

hol a gyerekkor száz gyönyöre nőtt,

s hol papucsban jár az elmélkedés –

dühünkkel nagyságunk is elenyész?

Mi lesz, ha fényes házak és kapuk,

miket büszkébb kor emelt valaha,

s a séták sík padlón, mely körbefut

a fal tövén, hol őseink sora

függ, s ránk tekint dicső ábrázatuk;

mi lesz, ha mindezt, mit a legjava

bölcsek szerint áldván tisztelni kell,

búnkkal együtt nagyságunk űzi el?