Yeats, William Butler: Solomon and the Witch

 And thus declared the Arab lady:

 "Last night where under the wild moon

 On grassy mattress I had lain me,

 Within my arms great Solomon,

 I suddenly cried out in a strange tongue

 Not his, not mine."

                        And he that knew

 All sounds by bird or angel sung

 Answered: "A crested cockerel crew

 Upon a blossoming apple bough

 Three hundred years before the Fall,

 And never crew again till now,

 And would not now but that he thought,

 Chance being at one with Choice at last,

 All that the brigand apple brought

 And this foul world were dead at last.

 He that crowed out eternity

 Thought to have crowed it in again.

 A lover with a spider's eye

 Will found out some appropriate pain,

 Aye, though all passion's in the glance,

 For every nerve: lover tests lover

 With cruelties of Choice and Chance;

 And when at last the murder's over

 Maybe the bride-bed brings despair,

 For each an imagined image brings

 And finds a real image there;

 Yet the world ends when these two things,

 Though several, are a single light,

 When oil and wick are burned in one;

 Therefore a blessed moon last night

 Gave Sheba to her Solomon."

"Yet the world stays":

                        "If that be so,

 Your cockerel found us in the wrong

 Although it thought it worth a crow.

 Maybe an image is too strong

 Or maybe is not strong enough"

 "The night has fallen; not a sound

 In the forbidden sacred grove,

 Unless a petal hit the ground,

 Nor any human sight within it

 But the crushed grass where we have lain;

 And the moon is wilder every minute.

 Oh, Solomon! Let us try again."

És az arab hölgy így beszélt :

„Tegnap tüzelt a hold nagyon,

s nagy Salamon, vesztvén eszét,

karomba dőlt fűágyamon.

Egy különös nyelven hirtelen

szavam megeredt."

            És válaszolt, ki megért minden

nyelveken bőgést, ugatást, sóhajt, sikolyt,

s szólt: „Egy kakaska röpködött

s kukorított almaág alatt

háromszáz évvel a Bűn előtt,

s most megszólalt újra, általad.

Most is csak azért, mert mást remélt :

hogy a Van s a Volna összeforrt,

s a csábos alma vétkeért

a rút világ rég szétomolt.

Ki elsiratta valaha,

azt hitte, feltámadt megint.

A szerelem nem rest soha

szerezni száz újféle kínt :

a szem lobog, vágyat nyilaz,

és rá a szív s az ideg felel,

de a Volna s a Van úgy megkinoz,

mikor a gyilkos perc jön el -

a nászágy mennyi reményt temet!

Sok szívben álom tündökölt,

s valóságot lel ahelyett.

Megindul mégis akkor a föld,

hogy lángrakap kétféle fény,

olaj s kanóc. Áldott a hold,

mely az este sarjú-fekhelyén

Sábának adta Salamont."

„De áll a világ még."

                         „Hogyha áll,

a kakaska látja most bűnünk.

S bár édes vétekben talál,

egyszer még kukorít nekünk.

Halvány a kép, vagy erős talán."

„Éj van, nyugosznak mindenek.

A liget rejtett árnyasán

egy halk szirom alápereg.

A szent ligetben semmi jel,

csak a testünk-gyűrte sarjuágy.

A hold még vadabbul tüzel.

Ó jaj, Salamon! Űz újra a vágy!”