I.
Egy tarka macska meg egy házinyúl
Kandallómon eszik, él,
Aludni oda vonul;
S mindkettő tőlem remél
Mindent, mi nekik malaszt,
Mint én a gondviseléstől ugyanazt.
Fejemben ébredez az aggodalom,
Hogy ételüket-italukat
Elhanyagolhatom;
Vagy hogy az ajtó nyitva marad,
A nyúl kirohan, oda rohan,
Ahol karom vagy kutya foga van.
Vállamon akkora súlyt viselek,
Hogy sok volna egy jó polgárnak is;
A magamfajta mi mást tehet,
Egy ilyen bolond – kóbor agyú, muris –,
Mint hogy Istenhez imát rebeg,
Hogy a felelősségtől szabadítsa meg.
II.
A tűzhelynél aludtam a háromlábú széken,
A tarka macska lakta térdemet;
Nem kutattuk, hogy mostan éppen
A barna nyúl hol is lehet,
És az ajtó be van-e téve.
Ki tudja, meg mit neszelt,
Hogy’ állt két lábra végre,
Azt tervezve, hogy elszelel,
Felpattanva, otthagyva szőnyegét?
Én meg csak felriadtam épp,
A nevén szólítottam a nyulat.
Talán hallotta, de tovább szaladt.
Lehet, hogy már nem is rohan,
Mert valahol karom van, kutya foga van.