Agustini, Delmira: A hattyú (El cisne in Hungarian)
El cisne (Spanish)Pupila azul de mi parque es el sensitivo espejo de un lago claro, muy claro!... Tan claro que a veces creo que en su cristalina página se imprime mi pensamiento.
Flor del aire, flor del agua, alma del lago es un cisne con dos pupilas humanas, grave y gentil como un príncipe; alas lirio, remos rosa... Pico en fuego, cuello triste y orgulloso, y la blancura y la suavidad de un cisne...
El ave cándida y grave tiene un maléfico encanto; clavel vestido de lirio, trasciende a llama y milagro!... Sus alas blancas me turban como dos cálidos brazos;
ningunos labios ardieron como su pico en mis manos; ninguna testa ha caído tan lánguida en mi regazo;
ninguna carne tan viva he padecido o gozado: viborean en sus venas filtros dos veces humanos!
Del rubí de la lujuria su testa está coronada: y va arrastrando el deseo en una cauda rosada...
Agua le doy en mis manos y él parece beber fuego, y yo parezco ofrecerle todo el vaso de mi cuerpo...
Y vive tanto en mis sueños, Y ahonda tanto en mi carne, que a veces pienso si el cisne con sus dos alas fugaces,
sus raros ojos humanos y el rojo pico quemante, es solo un cosne en mi lago o es en mi vida un amante...
Al margen del lago claro yo le interrogo en silencio... y el silencio es una rosa sobre su pico de fuego... Pero en su carne me habla y yo en mi carne le entiendo.
-A veces ¡toda! soy alma; y a veces ¡toda! soy cuerpo.- Hunde el pico en mi regazo y se queda como muerto...
Y en la cristalina página, en el sensitivo espejo del algo que algunas veces refleja mi pensamiento, ¡el cisne asusta, de rojo, y yo, de blanca, doy miedo!
|
A hattyú (Hungarian)Kertem kék szemevilága egy érzékeny, tiszta tónak tisztaságos tiszta tükre... Gondolataim a tó nagy, üvegtiszta abroszára talán néha ráíródnak.
Szél virága, víz virága, egy nemes királyfi-hattyú tavam emberszemű lelke, szirom szárnyú, tiszta tollú, gőgös, szép és ünnepélyes, tűzben ég a csőre, karcsú nyaka ívét bú igázza, lágy és fehér, mint a hattyú...
Megrontó varázslat árad testéből, szegfűsziromba öltöztetett liliomszál, teste lángja fénybe vonja, szívem elszorítja szárnya, mintha forró karja volna;
mint a csőre a kezemben, nem volt emberszáj se forróbb, lankadtabban az ölembe senki feje még nem omlott;
soha még hús, ami húsa gyönyöréhez fogható volt: emberibb vér, mint a vére, ember erében se forrott.
Szép feje a bujaságnak rubintjával koronázva: mint püspöki ruha selyme, úgy úszik a vágy utána.
Tenyeremből itatom meg, vízzel, szelíden, de mintha testem adnám poharául, és ő — mintha tüzet inna ...
Álmaimat úgy betölti, olyan elevenen érzem húsomban, hogy eltűnődöm, vajon ez a rebbenékeny,
forró csőrű furcsa hattyú hattyú csak tavam vizében, ez az emberszemű hattyú nem a szeretőm-e nékem ...
Kék tavam partján megállok, csendes szóval tőle kérdem ... És a csend rózsát virágzik csőre perzselő tűzében. Szól hozzám teste szavával, ás én testemmel megértem.
Olykor lélek minden ízem, olykor test vagyok egészen. Ölemben a csőre, fekszik holtra válva gyönyörében.
És az üvegtiszta tóban, melynek sima, sérülékeny lapja gondolataimnak tükrét villantja elébem, izzunk — vörösen a hattyú, magam félelmes fehéren.
|