Alberti, Rafael: Elégia a költőről, aki nem a saját halálával halt (Elegía a un poeta que no tuvo su muerte in Hungarian)

Federico Garcia Lorca

No tuviste tu muerte, la que a ti te tocaba.

Malamente, a sabiendas, equivocó el camino.

¿Adónde vas? Gritando, por más que aligeraba

no paré tu destino.

¡Que mi muerte madruga!¡Levanta! Por las calles,

los terrados y torres tiembla un presentimiento.

A toda costa el río llama a los arrabales,

advierte a toda costa la oscuridad al viento.

Yo, por las islas, preso, sin saber que tu muerte

te olvidaba, dejando mano libre a la mía.

¡Dolor de haberte visto, dolor de verte

como yo hubiera estado, si me correspondía!

Debiste de haber muerto sin llevarte a tu gloria

ese horror en los ojos de último fogonazo

ante la propia sangre que dobló tu memoria,

toda flor y clarísimo corazón sin balazo.

Mas si mi muerte ha muerto, quedándome la tuya,

si acaso le esperaba más bella y larga vida,

haré por merecerla, hasta que restituya

a la tierra esa lumbre de cosecha cumplida.

(Federico Garcia Lorca)

Nem, nem az ragadott el, nem a magad halála.

Készakarva, galádul, a téves útba botlott.

Hová mész? Úgy suhant, hogy nem tudtam, rákiáltva

megállítani sorsod.

Hogy dereng már halálom! Ébredj! Rossz sejtelem lep

szerte tornyot, tetőket, partok csipkés szegélyét.

Kétségbeesve ordít a folyó a tereknek,

kiált kétségbeesve a szélhez a sötétség.

S én, foglya szigeteknek, azt sem tudom, halálod

elfeledt-e, szabad tért nyitva már az enyémnek.

Jaj, hogy így láttalak, jaj, hogy reád így találok,

ahogy most én feküdnék, ha engem hív a végzet!

így kellett halnod, íme, a végső torkolattűz

borzalmával szemedben, a diadalt se látva,

ennen véreddel szemben, melynek emléke kettős,

sebheteden szívednek tündökletes virága.

De ha halott halálom rámhagyta a tiédet,

s tán szebb s hosszabb az élet, amely sorsomra várna,

vajha méltó lehetnék rá, míg csak be nem érett

földön a teljesülő szüretnek ragyogása.