Alcázar, Baltasar del: A szerző élete öregkorában (Vida del autor en la vejez in Hungarian)
|
Vida del autor en la vejez (Spanish)Deseáis, señor Sarmiento, saber en estos mis años, sujetos a tantos daños, cómo me porto y sustento.
Yo os lo diré en brevedad, porque la historia es bien breve, y el daros gusto se os debe con toda puntualidad.
Salido el sol por oriente de rayos acompañado, me dan un huevo pasado por agua, blando y caliente.
Con dos tragos del que suelo llamar yo néctar divino, y a quién otros llaman vino porque nos vino del cielo.
Cuando el luminoso vaso toca en la meridional, distando por un igual del Oriente y del ocaso,
me dan asada y cocida una gruesa y gentil ave, con tres veces del suave licor que alarga la vida.
Después que cayendo, viene a dar en el mar Hesperio, desamparado el imperio que en este horizonte tiene;
me suelen dar a comer tostadas en vino mulso, que el enflaquecido pulso restituyen a su ser.
Luego me cierran la puerta, yo me entrego al dulce sueño, dormido soy de otro dueño; no sé de mi nueva cierta.
Hasta que, habiendo sol nuevo me cuentan cómo he dormido: y así de nuevo les pido que me den néctar y huevo.
Ser vieja la casa es esto: veo que se va cayendo, voile puntales poniendo porque no caiga tan presto.
Más todo es vano artificio; presto me dicen mis males que han de faltar los puntales y allanarse el edificio.
|
A szerző élete öregkorában (Hungarian)Sarmiento uram, ha kéred, mondjam el, e vén időben, kórsággal megrakva bőven, hogy vagyok s mimódon élek,
kurtán elmesélhetem, mert kevésböl áll a sorja, s rászolgálsz, hogy felsorolva minden pontosan legyen.
Hogy a nap fölkél keletről, s fényözön kiséri fennen, lágytojáskát adnak ennem, melyből jótékony meleg dől.
Rá két kortyot húzok abból, mit én nektárnak becézek; bor: így szólítják a népek, égből szállt legbíborabb bor.
A tündökletesség kelyhe mikor épp zenitre ér, s útra kelni egyet ér napnyugatra, napkeletre,
hozzák fött vagy sült madárka dundi húsát délebédül; háromszor iszom levéből, hogy kedélyem vígra váltsa.
Majd ha hull alá, immáron a Hesperiába veszve, s birodalmát hagyja messze a lehajló láthatáron,
akkor adnak kenyeret, mézizű borban kisütve, hogy pulzusom helyre üsse, mely bizony már renyhe lett.
Bécsukják reám az ajtót, s édes álmot alszom aztán; álmaimban más a gazdám: tudja ég, hogy hol csavargok!
S hogy a nap kél újra másnap, elmesélik, mint aludtam, nekilátok majd legottan a nektárnak s lágytojásnak.
Egy a baj: a ház kivénhedt, egyre hull a burkolat, fal, támogatnám gyám-rudakkal, hogy ne dőljön össze végleg.
Ám e szándék hívságos csak: sok bajom míg mondogatják, kidőlnek a tám-rudak, -fák, s házam végleg összeroskad.
|