Alonso, Dámaso: Egy szobához (A una habitación in Hungarian)

Prisión de cal y de canto,
ataúd de piso y techo,
anclado en la cruz exacta
de los espacios y el tiempo,
en mar de campos, marina
de horas mansas, tierra adentro.
 
Seis planos pulcros velaban
un corazón volandero
(puerta patente a la vida,
ventana abierta al ensueño)
y una lámpara soñaba,
dormida en la noche, puerto.
 
Desarraigado de ti,
por mar, por tierra, me muevo.
Por forma y luz: hondo tajo
de olvido, que cruza el tiempo,
puente, roto hacia mi vida,
de orillas de tu recuerdo.
 
Que, aguas azules, los días
te irán los muros lamiendo,
y un viento frío –el espacio-
te impele, navío muerto,
a medida que tu carne
rasgo, mi tierra, y me alejo.

Menyezetes, nagy koporsó,
mészt és dalt megőrző börtön,
bölcs órák tengeri tája
horgonyzol térből s időből
metszett pontos keresztúton,
rétek tengerén, a földön.
 
Hat álmatlan tiszta sík a
rebbenő szivet vigyázta
(lét csapóajtaja, tágas
ablak az álmodozásra)
s kikötőben, karcsú éjben
sötéten aludt a lámpa.
 
Így járok távol, magamban
földeken, tenger hab-árján,
formákon, fényen, felejtés
időbe vágott mély árkán,
a partról emléked hídja
fut felém: eltört szivárvány.
 
Mily kék vizek s napok nyelve
simul rá majd falaidra!
A tér, a hűvös, hideg szél
sodor, holt hajó, sivítva.
Utam húsodat, a földet
egyre távolabb hasítja.