This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Amat, Nuria: A kokainkirálynő (Reina de América in Hungarian)

Portre of Amat, Nuria

Reina de América (Spanish)


La noche acababa de empezar. Por si acaso, llevé conmigo la linterna.
Cuando salí para encontrarme con Aida, ella seguía en el lugar exacto en el que yo la había dejado.
Nos pusimos en marcha. Dimos un pequeño rodeo para alcanzar cuanto antes el sendero de la cascada y desde allí podernos desviar en dirección hacia el pueblo. Encendí la linterna.
No hace falta, dijo Aida.
Aunque me sentía segura a su lado, traté de resistirme a que sus dotes de vidente también quisiera utilizarlas conmigo y en lugares tan oscuros como el monte. Así que seguí alumbrando el terreno que pisábamos.
Al cabo de poco rato, Aida me recriminó que caminase tan deprisa.
De acuerdo, dije.
Me empujó hacia un lado y dijo como si tal cosa: En noches como la de hoy, el bosque se enciende, la música suena todo el tiempo y permanecen prendidas las antorchas colgadas de los árboles.
Estás loca, dije. De qué hablas, pensé. De dónde has sacado eso.
No es una canción, dijo. Sólo te cuento lo que he visto. Ven a verlo, si no me crees.
Empezó a correr delante de mí.
No me obligues a seguirte, Aida, grité.
Cruzó el aire con un brusco manotazo y se detuvo.
Date prisa, dije. Nos están esperando para la cena. Pero mis pasos se negaban a desandar el trozo de camino avanzado. Yo la seguía hacia el otro lado del monte a través del barro y la maleza.
Su cuello largo y oscuro temblaba como las tibias hojas de los árboles. Hablaba bajo y sin mirarme. Sus piernas tenían un propósito. Es el baile de la coca, dijo. Si pones un poco de atención vas a ver cómo lo oyes. Todos andan en el baile. Los que saben y los que hacen como que no saben. Bailan toda la noche. Estuvieron trabajando todo el día y como ha habido suerte y ha caído un buen aguacero la coca ha rendido el doble.
Con la respiración en la punta de la lengua, mis oídos no daban para más.
Quiénes son estos hombres y mujeres de los que hablas, pregunté.
Date prisa o no verás los árboles que caminan.
Me paré en seco. Le dije que si insistía en confundir árboles con hombres o muertos con marranos, yo me iba.
Aida me tiró del brazo. Puso mi mano entre las suyas.
Es la coca, pensé. Aida está tomada y colocada.
Que me muera ahora mismo si lo que te cuento no lo he visto yo con estos ojos.
Si vuelves a besar tu escapulario me marcho, dije.
Abrió su boca como si quisiera ponerse a llorar.
Está bien, dije.
Con el corazón en los labios me juró que conocía otro camino de regreso hacia el pueblo y que nadie repararía en nuestra demora.
Estás jurando en falso, dije.
Me dejé llevar. Tenía sed. El aire quieto y pesado de la noche me obligaba a respirar mi propio aliento.
Mi pensamiento no puede seguirte pero con mis botas de caucho soy capaz de correr varios pasos delante de ti. Démonos prisa. Quiero ver cuanto antes todas estas cosas que cuentas. Lo vemos rápido y en seguida nos vamos.
En el monte los pies hay que moverlos con cautela. Dejé que mis rodillas corrieran más rápido que mis piernas. Miraba instintivamente dónde ponía los pies. Tropecé y caí al suelo varias veces.
Provistas cada una de un palo levantábamos ramas y arbustos. La noche era bastante clara. De vez en cuando Aida me tendía la mano y me ayudaba a sortear algún obstáculo.
A mitad de camino se me ocurrió que alguien podría verme y que este descubrimiento resultaría peligroso para Wilson.
No pienses en Wilson, dijo. Él sabe lo que hace.
Qué sabrás tú, pensé.
Estoy agotada, protesté.
Volveremos pronto, me animó. Y entonces sabremos lo que hacemos.
Hablábamos en susurros para comprobar que no estábamos perdidas. A medida que avanzábamos en la oscuridad comprobé que era cierto lo que decía. Voces estridentes y apagadas llegaban del centro mismo del monte.
Ya se oye. Ya estamos llegando a la manigua, dijo.
Sí, dije.
Eran voces festivas y aún bastante lejanas para un oído más pendiente del lugar en donde poníamos los pies que de los ecos extraños. Al principio, lo que Aida interpretó como música parrandera parecía un tam-tam electrónico retumbando en plena oscuridad.
De pronto aminoró la marcha. Cuando Aida tenía la premonición de que alguien podía cruzarse en el camino, doblaba el pincel de sus pasos y torcía la ruta.
Nos movíamos haciendo eses. Nos deteníamos un instante y volvíamos a caminar de nuevo. Parecíamos cangrejos.
Espera, dije. Se me ha metido algo en el ojo.
Son los recuerdos muertos de los vivos. Mátalos. Deja que se vayan.
Cerré el ojo y me sostuve el párpado unos segundos. El dolor no cesó pero conseguí olvidarlo por un rato.
Si Aida se agachaba yo también ovillaba mi cuerpo en un cero impoluto. Si volvía a caminar de nuevo, yo me apresuraba a no perder ninguno de sus pasos. Ahora era importante calcular al máximo todos nuestros movimientos. Estábamos cerca de algo que todavía no alcanzábamos a ver.
Me avisó con la mano. Quieta. Es aquí.
No hizo falta señalarlo.
Con la espalda encorvada como gata al acecho también los ojos de la negra Aida bailaban sueltos entre matorrales y hierbajos.

La música discotequera tronaba desde el mismo corazón del monte y apenas era sofocada por las voces chillonas de quienes en la pista de baile se movían siguiendo el ritmo desorbitado de la marcha. Unos diez o quince metros más arriba del lugar donde se estaba celebrando la fiesta de la coca, nos protegía una espesa y pequeña loma. La densidad de la vegetación impedía que viésemos con claridad parte del festejo. Tuve la sensación de estar en plena boca de un volcán que en lugar de despedir lava escupiese gritos y borrachera. Abrí los ojos todo lo que pude. Costaba creer que un exuberante salón de baile pudiera crecer en las entrañas de este rincón perdido de la selva. Varios centenares de piernas bullían y vociferaban allá abajo. La estridencia de la música trataba de mitigar las voces pero la suma de una y otras multiplicaba la sensación de ruido.
De la casa de la playa hasta llegar a esta gran fiesta improvisada en plena selva habríamos caminado algo más de media hora. Un trayecto parecido aunque en dirección opuesta al que emprendíamos cada noche cuando íbamos a Bahía Negra. Me costó creer que tal algarabía pudiese estar sucediendo tan cerca de donde Wilson y yo vivíamos como náufragos perdidos y olvidados.
La axila de Aida me rozaba el hombro. Le pregunté al oído: Wilson, sabe esto.
Me moría de impaciencia por contarle lo que ahora estaba viendo.


PublisherSeix Barral
Source of the quotationNuria Amat, Reina de América, p. 137-141.

A kokainkirálynő (Hungarian)


Épphogy beesteledett. A biztonság kedvéért viszek magammal zseblámpát.
Amikor kimentem, Aida még mindig ugyanott állt.
Elindultunk. Tettünk egy kis kerülőt, hogy minél előbb kijussunk a vízesés felé vezető ösvényre, ahonnan aztán letérhetünk a falu irányába. Felkapcsoltam a lámpát.
Nincs rá szükség, mondta Aida.
Mellette biztonságban éreztem ugyan magamat, azért iparkodtam elejét venni, hogy látnoki képességeit rajtam gyakorolja, ráadásul olyan sötét vidéken, mint amilyen a hegy. Úgyhogy én mégis bevilágítottam a teret, ahová léptünk.
Kis idő múltán Aida megrótt, hogy túl gyorsan megyek.
Jól van, feleltem.
Félretolt, és csak úgy odavetette: Ilyen éjszakákon, mint ez a mai, az erdőben fények gyúlnak, egész álló éjjel szól a muzsika, és a fákra függesztett fáklyákat is égve hagyják.
Te megőrültél, mondtam. Miről beszélsz, gondoltam. Honnan szeded ezt.
Ez nem dalszöveg, felelte. Csak azt mondom, amit a saját szememmel láttam. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.
Futásnak eredt előttem.
Ne kényszeríts, hogy kövesselek, Aida, kiáltottam.
Hirtelen belecsapott a levegőbe, aztán megállt.
Siess, mondtam. Várnak bennünket vacsorára. De lépéseim nem vittek vissza az úton, amit megtettem utána. És követtem őt a hegy túlsó oldala felé, keresztül a sáron, a sűrű bozóton.
Hosszú, sötét nyaka úgy reszketett, mint a zsenge falevelek. Halkan beszélt, rám se nézett közben. Lábát önálló szándék vitte. Ez a kokainbál, mondta. Ha egy kicsit figyelsz, meglátod, te is hallod. Mindenki a bálba igyekszik. Az is, aki tudja, az is, aki úgy tesz, mintha nem tudná. Egész éjjel táncolnak. Egész nap dolgoztak, és rájuk mosolygott a szerencse, kiadós eső esett, a koka még egyszer annyit termett.
Majd kiköptem a tüdőmet, a fülemtől akkor se tellett többre.
Kik ezek a férfiak, kik ezek az asszonyok, akikről beszélsz, kérdeztem.
Siess, különben nem látod meg a sétáló fákat.
Hirtelen megtorpantam. Azt mondtam, ha nem hagyod abba, hogy a bolondját járatod, fának nézeted velem az embereket, a disznókat meg halottaknak, akkor én itt hagylak.
Aida megrántott a karomnál fogva. Kezemet a kezébe tette.
A koka műve, gondoltam. Aida betépett, be van harapva.
Itt haljak meg, ebben a szent minutumban, ha nem a tulajdon két szememmel láttam, amit mondok.
Ha még egyszer megcsókolod a skapulárédat, én itt hagylak, mondtam neki.
Kitátotta a száját, mint aki rögtön elsírja magát.
Jól van, mondtam.
Kezét a szájára tette, úgy esküdött, hogy ismer egy másik utat is a falu felé, azon vissza tudunk menni, senkinek nem fog feltűnni, hogy késünk.
Hamisan esküszöl, mondtam.
Hagytam magam vezetni. Szomjas voltam. Az éjszaka álló, súlyos levegője arra kényszerített, hogy a tulajdon leheletemet lélegezzem vissza.
Gondolatom nem tud követni, de a gumicsizmámban több lépésnyivel is előtted futhatok. Siessünk. Minél előbb látni szeretném, amit meséltél. Gyorsan nézzük meg, utána induljunk íziben.
A hegyen óvatosan kell mozognia a lábnak. Hagytam, hogy a térdem gyorsabban szaladjon, mint a lábam szára. Ösztönösen néztem, hová lépek. Többször is megbotlottam és elestem.
Mindkettőnknél volt egy bot, azzal toltuk félre az ágakat meg a cserjéket. Elég világos este volt. Aida időnként nyújtotta a kezét, és segített keresztülvágni az akadályon.
Félúton eszembe jutott, ha valaki meglát, és fölismer, az Wilsonra nézve veszélyes lehet.
Ne gondolj Wilsonra, mondta. Ő tudja, mit csinál.
Mit tudhatod azt te, gondoltam.
Kifáradtam, panaszoltam.
Hamar visszajövünk, biztatott. Akkor már tudni fogjuk, mitévők legyünk.
Suttogva beszéltünk, tanúbizonyságául annak, hogy nem tévedtünk el. Ahogy haladtunk előre a sötétben, meggyőződtem róla, hogy Aida igazat mondott. Harsány és fojtott hangok hallatszottak a hegy belsejéből.
Már hallani. Mindjárt odaérünk a láphoz, mondta.
Igen, vágtam rá.
Az ünneplés hangjai voltak, még jócskán távoliak az olyan fül számára, mely inkább a lábunk elé figyel, semmint az idegen hangok neszére. Eleinte inkább vaksötétben dübörgő elektromos tamtamdobszónak hatott mindaz, ami Aida szerint a mulatságot kísérő muzsika volt.
Aida hirtelen visszafogta az iramot. Amikor megneszelte, hogy valaki utunkba vetődhet, egy huszárvágással megoldotta a lépést, egyszerűen elkanyarodtunk útirányunktól.
S-kanyarban haladtunk. Pillanatonként megálltunk, majd újból nekiindultunk. Mint a rákok.
Várj, mondtam. Valami belement a szemembe.
Az élők halott emléke az. Pusztítsd el őket. Engedd, hadd menjenek útjukra.
Behunytam a szememet, és néhány pillanatig csukva tartottam. Nem szűnt a fájdalom, de ideig-óráig sikerült elfeledkeznem róla.
Ha Aida leguggolt, én is kerek egész nullává görbítettem a testemet. Ha újból nekiiramodott, én iparkodtam szorosan a nyomában maradni. Most tökéletesen ki kellett számítanunk minden mozdulatunkat. Közel voltunk valamihez, amit még nem láttunk.
A kezével jelzett. Megállj. Itt van.
Fölösleges volt.
A néger Aida begörbítette a hátát, mint a zsákmányra leső macska, és a szeme is jobbra-balra táncolt a bozót meg az aljnövényzet között.

A diszkózene a hegy kellős közepéből bömbölt, s alig-alig tompította a táncparkett közepén rángatózók sikongatása, akik a fékeveszett muzsika ütemére vonaglottak. A kokaünnep helyszínétől tíz-tizenöt méternyi magasságban takart bennünket a sűrű növényzettel benőtt kis hegyhát. Nem is láttunk rá teljesen a mulatság helyszínére. Olyan érzésem támadt, mintha egy vulkán torkában lennék, mely láva helyett részeg ordítozást okád ki magából. Amennyire csak tudtam, tágra nyitottam a szememet. Alig akartam elhinni, hogy ilyen hatalmas táncterem kinőhet a semmiből az erdő zsigereinek legeldugottabb szegletében. Odalent több száz láb ropta-csattogta az ütemet. A harsogó zene nagyon iparkodott csitítani a hangzavart, ám a kettő együtt inkább csak fokozta a hatást.
Alig több mint félórányi gyaloglásba telt az út tengerparti házunktól a rögtönzött mulatság színhelyéig. Nagyjából ugyanannyi, bár ellenkező irányú út volt, mint amit Bahía Negrába menet esténként megtettünk. Alig akartam elhinni, hogy ekkora zenebona támadhat ilyen közel hozzánk, ahol úgy élünk Wilsonnal, mint két eltévedt, elfelejtett hajótörött.



PublisherPatak Könyvek
Source of the quotationNuria Amat: A kokainkirálynő (Előkészületben)

minimap