Arráiz, Antonio: Manifiesto

Lo confieso: no gusto de las personas finas,
ni de cosas selectas, ni de maneras delicadas.
Amo los hombres torpes, las mujeres confusas,
el pardo montón de carne con sudor y con vicio,
el pueblo, que con sus manos sucias,
escarba del suelo el pan para la boca.
 
Amo la inmensa Venezuela extendida en la noche.
 
Mas allá de los horizontes que cierran las estrellas
adivino los llanos, las montañas nutridas,
los negros bosques seculares,
en que vidas extrañas se agitan débilmente
y exhalan llamamientos.
 
Amo el inmenso pueblo que me llama en la noche.
 
Cuando ingiero el perfume fuerte de los salones
las sonrisas gentiles y los juegos de ingenio,
violento angustiosamente mi pecho sofocado.
Más que todas las finas siluetas marfilinas,
charlas que son casi cantos, cantos que son casi besos,
amo la madre grasienta, de expresión animal,
que, a la puerta cerrada, con su pecho aflojado
disputa a la muerte un hijo.
 
Más que todo el encanto de la ciudad galante,
canto el amor oscuro de los caminos claros,
al salir la mañana, tatareando canciones,
que van a la anonimia de poblados perdidos
bajo cuyos aleros una pobre humanidad
busca vivir en paz.

Hiába; nem kedvelem a kellemkedőket,
csillogó cuccaikat,
pipeskedő modoruk.
Az esetlen férfiakat, zavaros nőket szeretem;
a barna, átizzadt húskolosszust: a népet,
mely piszkos kezeivel kaparja ki a földből kenyerét.
 
Az éjben elnyúló, hatalmas Venezuelát szeretem.
 
A csillagokat lezáró horizontokon túl
látom az alföldeket, dagadó hegyeket,
kortalanul feketéllő erdőket,
melyekben ismeretlen életek lüktetnek
gyengén és hívnak, egyre hívnak.
 
Én a rettenetes népet, az éjben megszólító népet szeretem.
 
Ó, a szalonok átható illata,
kényszeredett mosolya, szellemkedő játékai!
– Émelygés fog el.
Az elefántcsont csecsebecséknél,
a majdnem operett, majdnem-csók fecsegéseknél,
kedvesebb nekem a kövér anya; borjú tekintetével,
kedvesebb nekem az a zárt ajtók mögötti asszony,
ki szikkadt mellével fiát perli a haláltól.
 
Én nem a gáláns városokat
– a fénnyel bevert utak sötét szerelmét énekelem;
az utakét, melyek reggelente dalokat dúdolva
veszendő falvak ismeretlenségébe indulnak,
hol ereszek menedéke alatt egy szegény emberiség
próbál békében élni.