Arteche, Miguel: A száműzötteknek (Para desterrados in Hungarian)

Nada hay allí que toques con tu mano,
ni pan, ni "buenas noches", ni esa silla
donde se apaga y luego donde brilla
lo que está cerca y a la vez lejano.
 
Nada hay allí: sobre un septiembre oscuro
otro septiembre luminoso cruza.
Ni hay sal, ni "cómo estás": sólo la intrusia
muerte extranjera y un extraño muro.
 
Nadie en el bus te mira o te saluda,
ni sabes tú si el término del viaje
será aquella estación y aquel paisaje
que abre tu cuerpo en dos y lo desnuda.
 
Nada hay allí: sí escuchas unos pasos
que suben, "¿quién será?", por la escalera,
piensas en un llegar de cordillera
y en tu natal país y en otros brazos.
 
Nadie en la carta que recibes: dejas
la carta en el bolsillo, y de improviso
sientes que ya no estás, y un indeciso
terror de ya no ser cuando te alejas.
 
Nadie te vio partir, ni sabe dónde
tu mano se te muere en otra tierra.
Nada hay allí, ni nadie te responde
mientras tu puerta se cerró y se cierra.

Nincs semmi, hogy kezed érintse
nincs kenyér, se „jó éjt", se szék
mi közel lenne és felidézhetnéd
hogy ragyog múlt idő távoli kincse.
 
Ott nincs semmi: egy sötét szeptember
mit másik fénylő szeptember keresztez.
Még só sincs ott, vagy „hogy vagy": ez
külföldi halál és idegen fal mered fel.
 
A buszon senki nem néz rád vagy köszön,
nem tudod, mi vár rád ott ahol
az út végetér, és ez a kilátás honol
mi kettéhasítja tested és leszel meztelen.
 
Ott nincs semmi: ha hallik valakinek lépte
a lépcsőn menni felfelé, "ki lehet az?",
a távoli hegyvidéknek emléke marad
és szülőföldednek is másféle ölelése.
 
Senki sincs kitől levelet kapnál: mely hely
az mi lehúzza zsebed, és hirtelen
érzed, hogy már elveszett, a bizonytalan
rettegés, hogy nem lesz már, ha mennél el.
 
Senki sem lát elmenni, vagy mit tudnának
kezed nyomáról, hogy más országé halálod.
Senki sem felel, és nincs semmi válasz,
miközben rádzárul ajtó és bezárnak ott.