Asturias, Miguel Ángel: Venecia, la cautiva

Aquí cerca no hay, tampoco hay lejos.
Lo que parece cerca, el agua vieja
lo vuelve eternidad y en los reflejos
se aproxima la imagen que se aleja.
 
¿De qué es la realidad en los espejos?
Y los palacios entre ceja y ceja
de puentes como acentos circunflejos,
¿de qué son cuando el agua los refleja?...
 
Aquí todo es ayer, el hoy no existe,
huye en el agua, corre en los canales
y va dejando atrás lo que subsiste,               
 
fuera del tiempo real, en las plurales
Venecias que nos da la perspectiva
de una Venecia sola, aquí cautiva.

Itt semmi sincs közel, s nincs semmi messze.
Mi közelnek tetszik, az ősi vízben
örökké lesz, hogy visszfényébe veszve
a távolodó kép majd közelítsen.
 
A valóból a tükörben mi lesz? s e
palotákból mi lesz, mikor az ívben
sorjázó hidak szemhéj-circonflexe
alatt képük a vízben tükrözik lenn?
 
Itt minden csak tegnap, a ma elillan,
viszik le a vizek, kanálisok,
csak örök hordaléka, ami itt van
 
kívül minden időn, a többi sok
Velencében, amit az egy Velence
távlata tár elénk, itt foglyul esve.