This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Atxaga, Bernardo : A magányos ember (El hombre solo in Hungarian)

Portre of Atxaga, Bernardo

El hombre solo (Spanish)


La panadería era una pieza de treinta metros cuadrados, con dos ventanas en su pared derecha y con u viejo horno giratorio adosado a la pared del fondo. Los sacos de harina se apilaban cerca de la abertura del horno, mientras que la mesa de mármol que Carlos utilizaba para amasar el pan y la leñera – una especie de cuartucho al que le faltaba una de las paredes – ocupaban toda la zona central. Más acá, hacia la puerta, en los anaqueles de la pared izquierda o en el suelo, reposaban todos los objetos – aparatos de radio, balanzas, herramientas – que alguna vez habían servido para algo.
Nada más entrar en la panadería, Jone corrió a refugiarse detrás de la mesa de mármol. Lo hizo alegremente, como jugando a dar una carrerilla o unos pasos de baile, pero Carlos creyó adivinar la verdad: ella se avergonzaba de un cuerpo que ahora, a la luz cruda de la lámpara fluorescente, sin el amparo de la oscuridad que suavizaba las formas, dejaba ver unas caderas demasiado anchas, como si hubiera tenido muchos hijos, y unos muslos también demasiado grandes, desproporcionados. Por un momento se acordó de lo que había oído al paleontólogo de la televisión en su apartamento, cuando describía el frío y las penalidades que los hombres del Paleolítico soportaban por buscar aquellas Nassa reticulata que les servían para hacer collares, y pensó que había cierta relación entre los dos comportamientos: era difícil imaginar que las gentes que habían vivido 40.000 años antes pudieran ser presumidas y sentir tanta necesidad de adornarse, y exactamente lo mismo sucedía con aquella mujer que intentaba disimular la parte fea de su cuerpo escudándose detrás de la mesa. Pocas personas podrían imaginar esa actitud en alguien que pertenecía a un grupo armado. Si alguien hubiese preguntado a Jone qué le había impulsado a entrar en la organización, de dónde sacaba las fuerzas necesarias para afrontar un futuro que no le ofrecía más que la cárcel, el cementerio o el desprecio de gran parte de la sociedad, ella habría mencionado probablemente las ideas, las mismas que figuraban en los documentos y los panfletos del grupo. Pero en ese cuadro, ¿dónde se situaban la vergüenza por su cuerpo y otros muchos sentimientos aparentemente banales? Considerando su propia experiencia, a Carlos le parecía a veces que no había jerarquías, que todo estaba en el mismo nivel: o bien todo era importante, o bien todo era banal. ¿Cuántas cosas había habido en su vida tan importantes como el gol que había marcado a los dieciséis años? Muy pocas. «Quizá no haya jerarquías – oyó entonces. La Rata no quería desaprovechar la ocasión de opinar sobre el tema–. Sin embargo, el precio de las cosas cambia mucho. Hay gente que paga poco y gente que paga mucho. ¿Dónde están ahora los diez años que pasaste en la organización o en la cárcel? ¿Y qué va a pasar si detienen a Jon y Jone y tienes que volver a la cárcel por otros diez años? En fin, pronto lo sabremos. No , creo que podáis seguir con el juego durante mucho tiempo.»
– Nunca había visto hacer pan – dijo la mujer. Carlos se había situado frente a ella y añadía agua y más harina a la masa que había sobre la mesa–. ¿Qué se pone a la masa?
– Humo no, desde luego – le dijo Carlos secamente al ver que iba a encender otro cigarrillo.
– Vale – dijo ella volviendo a guardar el cigarrillo. Fumaba rubio, Marlboro.
– No es difícil hacer pan. – Había calentado agua en una cocinilla de butano y mientras hablaba la iba sacando del recipiente con un cucharón–. Yo lo hago de una forma muy sencilla, mezclando agua y harina, y luego a esa masa le añado un pellizco de la masa de la víspera. Con eso basta para que fermente. Pero el secreto no está en los ingredientes, sino en el modo de vigilar el proceso. En seguirlo de cerca. Yo lo sigo muy de cerca. Vengo cuatro o cinco veces al día a mover la masa.
– Así que te gusta este trabajo – dijo ella después de escuchar la explicación. Parecía un poco sorprendida.
Muchas noches de insomnio, cuando repasaba su trayectoria vital – todo lo que le había ocurrido después de aquel gol de los dieciséis años–, le parecía que lo único que podía salvarse eran los cinco años que llevaba en el hotel trabajando por puro capricho y sin otra finalidad que la de hacer un pan de calidad; un pan que, junto con el pescado que preparaba Doro, se convirtiera en marca de la casa y fuera capaz de atraer clientela al restaurante.
«Maravilloso – le decía entonces la Rata–. Casi cuarenta años luchando en este mundo y luego resulta que el fruto de tanto esfuerzo es el pan que un pequeño burgués usa para rebañar la salsa de tomate que le queda en el plato.» Pero lo que la parte mala de su conciencia pudiera decir acerca de aquel punto no le importaba. A él le gustaba su oficio.
– Dicen que soy como el buen pastor, pero que en vez de ovejas cuido panes – confesó a Jone mientras ponía agua en el pequeño cráter que acababa de abrir en un montón de masa. La frase había sido acuñada por Guiomar, y era una queja por su actitud hacia el resto del grupo. Sólo se reunía con sus compañeros a la hora de cenar, y no todos los días. Cuando le reprochaban su comportamiento, él alegaba su trabajo en la panadería. No era un trabajo cualquiera, requería un horario especial.
– La verdad es que el pan que hemos comido estos días era muy bueno – dijo ella cogiendo con los dedos un poco de masa y llevándoselo a la boca. Salió de detrás de la mesa y se puso a curiosear en la habitación. Parecía cada vez de mejor humor.
– El agua tiene mucho que ver. La de la fuente es muy buena, un lujo que pocos panaderos se pueden permitir – explicó Carlos con cierta impaciencia. Se sentía cansado de hablar con Jone, y quería volver al hotel. No podía faltar mucho para el final del programa deportivo. Deshizo el montón de masa y comenzó a removerla.
– Sí, ya sé que el agua es buena – dijo ella llevándose las manos al pelo. Pero con el calor que hacía en la panadería ya casi se le había secado.
Carlos siguió trabajando la masa moviendo las manos con energía. Normalmente, cuando hacía aquella tarea solo, el tiempo pasaba de manera imperceptible, y él se dejaba llevar por sus pensamientos y contemplaba las ideas que acudían a su cabeza como si fueran nubes de un cielo lejano, nubes altas, blancas, tranquilas. Pero aquel día eso era imposible. La chica no quería renunciar a la intimidad que había surgido entre ellos, y le hacía preguntas y más preguntas. ¿Cómo era que había terminado allí, viviendo en un hotel y haciendo de panadero? ¿Tenía alguna razón para no volver al País Vasco? ¿Había pasado muchos años en la cárcel? Mientras tanto, no dejaba de curiosear, examinando los moldes de los anaqueles o moviendo la manivela del horno giratorio.
Carlos retiró las manos de la masa y volvió la cabeza hacia ella. No comprendía su conducta. Su desprecio por las normas de seguridad, incluso las más elementales, era excesivo. Aquella curiosidad estaba completamente fuera de lugar.
La mujer se acercó a la mesa. Carlos se quedó esperando una nueva pregunta.
– ¿Qué opinas de la línea que lleva la organización esta última temporada? – dijo ella.
Le bastó oír aquello para comprender lo que estaba sucediendo, y sus ojos, que habían estado semicerrados y a la defensiva desde que Jone comenzara a interrogarle, se abrieron por completo. Le sorprendía el cuento que, con toda claridad, leía en los otros ojos, en los de Jone. El cuento decía: «A este hombre le falta muy poco para volver a entrar en la organización, por eso aceptó escondernos a Jon y a mí. Y a nosotros nos vendría muy bien que diera ese paso, porque dispone de la mejor tapadera del mundo, un hotel a pocos kilómetros de Barcelona y en un lugar prácticamente aislado. Sería una captación magnífica, nos solucionaría muchos problemas de infraestructura. No puedo dejar pasar la oportunidad. Todo será más fácil con la intimidad a que hemos llegado. Además...»
Carlos dejó de leer en los ojos de ella, porque la parte que faltaba se refería sobre todo a las pequeñas mentiras que él le había susurrado al oído cuando estaban en La Fontana. De cualquier forma, con lo que sabía tenía suficiente. El cuento lo explicaba todo, sus preguntas y su exceso de confianza. Incluso podía explicar – esta idea volvió a sorprenderle – la relación sexual. Su impresión era la contraria, es decir, que la chica había imaginado el cuento al volver de la fuente y no antes, y que ése era el origen de su cambio de humor. Pero no podía estar seguro. Para ella debía de ser muy importante conseguir una tapadera como el hotel. Además, ¿cómo había actuado él? ¿Acaso no había entrado en el juego para tener una coartada ante la policía? Sí, también ella había podido actuar por interés, pensando en la organización.
– Yo creo que vuestra lucha actual es absurda – le contestó Carlos secamente. La idea le pertenecía, pero el tono, áspero, estaba relacionado con las ideas que en esos momentos le rondaban por la cabeza.
Ella se quedó callada un momento, sin saber qué hacer. Luego, sacó su paquete de cigarrillos y sostuvo uno en la mano.
– Vale – dijo al fin. Luego hizo un gesto de disculpa y encendió el cigarrillo.
De pronto se hizo evidente la distancia que había entre ellos, y Carlos, como bajo un efecto óptico, vio a la chica muy lejos, al fondo de un túnel interminable. Podían conversar, podían acostarse juntos en la hierba, podían tener un origen, una educación y unas experiencias similares, pero todo eso no era suficiente para acortar la distancia que los separaba.
– Entonces, ¿por qué nos escondiste? ¿Viste mi foto en el periódico y quisiste contactar conmigo? ¿Fue por eso? – volvió a hablar ella después de dar varias chupadas al cigarrillo.
Carlos tuvo la impresión de que, realmente, le hablaba desde el fondo de un túnel.
– No nos enfademos – dijo hablando con autoridad–. Ahora os escondo, de acuerdo, porque cuando me lo pidieron me pareció que debía hacerlo. Pero no es una decisión que valga para siempre. Quizá la próxima vez no acepte la propuesta. Tenéis que convenceros de eso. Yo no pertenezco a la organización. Lo siento, pero así es.
– Por mí no lo sientas – contestó la mujer. También ella hablaba con autoridad.
La comunicación entre ellos estaba rota, incluso de un extremo a otro del túnel. Se volvió hacia la mesa y empezó a remover la masa otra vez.
– Muchas gracias por la cena. Cuando terminemos subiré las bandejas – concluyó Jone. Después, levantando la trampilla que había en la base de la leñera, comenzó a bajar los escalones de madera que llevaban al refugio situado bajo el suelo de la panadería.


PublisherEdiciones B
Source of the quotationBernardo Atxaga, El hombre solo, p. 41-46.

A magányos ember (Hungarian)


A pékműhely egy harminc négyzetméteres helyiség volt: jobb oldali részén két ablak nyílt, a belső falánál állt a régi forgókerekes kemence. A liszteszsákok a kemence tövében sorakoztak, a márványlapos asztal pedig, melyen Carlos a kenyeret dagasztotta, meg a fáskamra – amely úgy nézett ki, mint egy kis szoba, csak hiányzott az egyik fala – teljesen betöltötte a helyiség közepét. Kijjebb, balra, az ajtó felőli oldalon, a polcokon vagy a földön pihent az összes többi tárgy – rádió, mérleg, szerszám –, amit egykor használtak.
Ahogy beléptek a pékműhelybe, Jone nyomban elbújt márványasztal mögé. Mókázva, mint aki fogócskázni szeretne, vagy mint aki táncot lejt, ám Carlos sejteni vélte az igazságot: Jone szégyellte a testét, hiszen a neonlámpa éles fényében, a formákat elkendőző sötétség oltalma nélkül immár túl szélesnek tetszett a csípője, mint aki sok gyereket szült, és a combja is szemlátomást aránytalanul vastag volt. Carlosnak egy pillanatra eszébe jutott a televíziós műsorból az őslénytankutató, aki a hidegről beszélve megjegyezte, hogy mennyi viszontagságon mentek keresztül a paleolitkori emberek, miközben a Nassa reticulata kagylót keresték a nyakékükhöz. Arra gondolt, van valami közös a két viselkedés között: nehéz ugyanis elképzelni, hogy a negyvenezer évvel ezelőtt élt emberek hiúságból fordítottak volna ilyen nagy gondot a külsejükre; ugyanez a helyzet most ezzel a lánnyal is, aki az asztal mögé bújva iparkodik elrejteni testének tökéletlenebbik részét. Nehéz elképzelni, hogy így viselkedjen valaki, aki fegyveres csoporthoz tartozik. Ha valaki megkérdezné Jone-t, mi ösztönözte arra, hogy belépjen a szervezetbe, honnan merített hozzá erőt, hogy szembenézzen a jövőjével, mely a börtönön, a temetőn vagy a társadalom nagy részének megvetésén kívül mással nemigen kecsegteti, akkor ő valószínűleg ugyanazt válaszolná, ami a csoport belső anyagaiban és a röpiratokon szerepel. De akkor vajon hogyan illik bele a képbe a teste miatt érzett szégyenkezés, meg a többi, látszólag jelentéktelen érzelem? Saját tapasztalatai alapján Carlos időnként úgy érezte, nem lehet rangsorolni, minden azonos szinten van: vagy minden fontos, vagy minden jelentéktelen. Vajon az ő az életében is hány olyan fontos dolog akad, mint az a gól, amelyet tizenhat éves korában lőtt? Nagyon kevés. „Talán nincsen rangsor – szólalt meg a hang. A Patkány nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy véleményt nyilváníthasson. – A dolgok ára azonban igen változó. Ki kevesebbet, ki többet fizet értük. Hol van most az a tíz év, amit a szervezetben meg a börtönben töltöttél? És akkor mi lesz, ha letartóztatják Jont és Jone-t, és neked is újabb tíz esztendőre börtönbe kell vonulnod? De mindegy, mert hamarosan úgyis kiderül. Nem hiszem, hogy sokáig tartana még ez a játszma.”
– Még sohasem láttam, hogyan készül a kenyér – szólalt meg a lány. Carlos odaállt vele szembe, és vizet meg lisztet tett az asztalon hagyott kenyértésztához. – Mi kell a tésztájába?
– Egy biztos, füst az nem kell – vágta rá szárazon Carlos, amikor meglátta, hogy Jone megint rá akar gyújtani.
– Jól van – tette vissza a cigarettát a dobozba. Marlborót szívott.
– Nem nehéz összeállítani a tésztáját. – Egy kis gázrezsón már melegítette a vizet, és miközben beszélt, egy merőkanállal elkezdte merni. – Én nagyon egyszerűen csinálom: a lisztet elkeverem vízzel, és teszek hozzá egy kis kovászt az előző napiból. Ennyitől meg is kel. De a titok nyitja nem a hozzávalókban van, hanem magában a folyamatban. Folyamatosan, testközelből kell figyelemmel kísérni. Én nagyon közelről figyelem. Naponta négyszer-ötször is átdagasztom a tésztát.
– Szóval szereted csinálni – jegyezte meg a lány, miután végighallgatta a magyarázatot. Kicsit meglepettnek látszott.
A sok álmatlan éjszakáján, amikor végiggondolta eddigi életét – mindazt, ami azóta történt vele, hogy tizenhat évesen berúgta azt a gólt –, arra jutott, hogy az egyetlen menedéke az az öt esztendő lehet, amit a szállodában töltött, és közben dolgozott, puszta kedvtelésből, hiszen egyéb célja nem volt, mint hogy jó minőségű kenyeret süssön; aztán olyan jó kenyeret sikerült sütnie, hogy a Doro készítette halételek mellett az lett a ház védjegye, és sok vendég kizárólag a kenyér meg a halételek miatt járt a szállodába.
„Remek – szólalt meg a Patkány. – Majd negyven esztendeje kínlódsz ezen a világon, és a rengeteg erőfeszítés eredménye az a kenyér, amivel a kispolgár kitörölgetheti a tányérban maradt paradicsomszószt.” De Carlost nem érdekelte, miként vélekedik minderről tudatának rosszabbik fele. Szerette a mesterségét.
– Azt mondják, olyan vagyok, mint a jó pásztor, csak én nem a nyájat, hanem a kenyeret őrzöm – vallotta be Jone-nak, miközben egy kis vizet öntött az összegyúrt tészta tetején kialakított kicsiny kráterbe. A mondás Guiomar honosította meg, és panasznak szánta, ha többiek előtt szóba került a viselkedése. Csak vacsoraidőben ült le közéjük, de akkor sem mindennap. Ha Guiomar szemrehányást tett neki, ő mindig a pékségre hivatkozott. Nem akármilyen munka, különleges időbeosztást igényel.
– Szó, ami szó, amióta itt vagyunk, nagyon jó kenyeret eszünk –, mondta a lány, és csippentett egy kis tésztát, aztán bekapta. Előmerészkedett az asztal mögül, bámészkodni kezdett a helyiségben. Egyre jobban visszatért a kedve.
– A víz nagyon sokat számít. Kiváló hozzá a forrásvíz, de ezt a luxust csak kevés pék engedheti meg magának – magyarázta némiképp türelmét vesztve Carlos. Belefáradt már, hogy beszélgetnie kell Jone-nal, és vissza akart menni a szállodába. Már nem lehetett sok hátra a mérkőzésből. Széjjelhúzta a tésztát, és elkezdte dagasztani.
– Tudom, hogy jó a víz – tapogatta meg Jone a haját. De olyan meleg volt a műhelyben, hogy már szinte teljesen megszáradt.
Carlos erőteljes kézmozdulatokkal dagasztotta a tésztát. Rendszerint egymagában végezte ezt a műveletet, és olyankor szinte észrevétlenül telt az idő; szabadjára engedte a gondolatait, és ahogy jöttek egymás után, úgy szemlélte őket, mint a távoli égbolton vonuló felhőket: a magasan szálló, derűs, fehér felhőket. Ám aznap nem tehette meg. A lánynak nem akaródzott kiszakadni a kettejük között támadt bensőséges légkörből, újabb és újabb kérdésekkel ostromolta. Hogy került ide péknek, ebbe a szállodába? Volt rá oka, hogy ne térjen vissza Baszkföldre? Hosszú időt töltött börtönben? És közben egyfolytában bámészkodott, a polcon sorakozó sütőformákat vizsgálgatta, a kemence forgatókarját piszkálta.
Carlos félbehagyta a dagasztást, és a lány felé fordult. Nem értette a viselkedését. Ez már túlzás, hogy ennyire semmibe veszi biztonsági szabályokat, még a legelemibbeket is. Nem helyénvaló az ilyen mértékű kíváncsiság, egyáltalán nem.
A lány visszament az asztalhoz. Carlos várta az újabb kérdést.
– Mi a véleményed a szervezet mostani irányvonaláról, mit szólsz hozzá? – folytatta a lány.
Ahogy elhangzott a kérdés, Carlos rögtön megértette, mire megy ki a játék; félig csukva volt a szeme, amióta Jone elkezdte faggatni, védekezésképpen mintegy, de most egészen elkerekedett. Meglepte az a dajkamese, amit a másik szempárból, Jone szeméből egyértelműen kiolvasott. Így szólt a mese: „Ennek az embernek nem sok hiányzik, hogy visszatérjen a szervezetbe, ezért vállalta, hogy elbújtat bennünket Jonnal. Nekünk is nagyon jól jönne, ha megtenné ezt a lépést, mert ez itt a világ legjobb rejtekhelye, egy szálloda, pár kilométernyire Barcelonától, gyakorlatilag teljesen elszigetelt helyen. Elsőrangú fogás lenne, egy csapásra megoldana számos infrastrukturális nehézséget. Nem szabad elszalasztanom ezt az alkalmat. Minden könnyebben megy most, hogy ilyen közeli viszonyba kerültünk. Különben pedig…”
Carlos abbahagyta a lány szemének tanulmányozását, mert ami ezután következett, az már java részt az apró hazugságokról szólt, melyeket ő sugdosott a fülébe a Forrásnál. Teljesen mindegy, hiszen amit eddig megtudott, az is bőven elegendő. Ez a dajkamese mindenre magyarázattal szolgál, a kérdéseire, a bizalmaskodásra. Talán még a szexuális kapcsolatra is – gondolta elhűlve. Ám a megérzése épp az ellenkezőjét súgta, vagyis hogy a lány a Forrástól visszafele jövet találta ki ezt a mesét, nem pedig előtte, és a hangulatváltozása is ennek köszönhető. De nem tudhatta biztosan. A lány számára nagyon fontos lehet, hogy hasonló rejtekhelyet szerezzen magának, mint ez a szálloda. Egyébiránt ő hogy viselkedett? Talán nem azért ment bele a játékba, hogy alibije legyen a rendőrség előtt? Igaz, a lány is cselekedhetett érdekből, mert közben a szervezetre gondolt.
– Szerintem teljes képtelenség ez a mostani harcotok – felelte szárazon Carlos. Véleménye a sajátja volt, ám a hangja, az a reszelős hang inkább a fejében kavargó gondolatokhoz kapcsolódott.
A lány egy pillanatra elhallgatott, nem tudott mit kezdeni magával. Aztán elővett egy doboz cigarettát, és lassan kihúzott belőle egy szálat.
– Rendben – szólalt meg végül. Aztán bocsánatkérő mozdulattal meggyújtotta a cigarettáját.
Egyszeriben mérhetővé vált a köztük lévő távolság, Carlos nagyon messze, egy végtelen alagút mélyén látta a lányt, mintha valamilyen optikai hatás következményeképpen tárulna elé a kép. Lehetséges, hogy beszélgettek, hogy egymás mellett feküdtek a Forrásnál a gyepszőnyegen, lehetséges, hogy azonos vidékről származnak, közös a neveltetésük, bizonyos tapasztalataik is közösek, ám még ez sem volt elegendő hozzá, hogy csökkenjen köztük a távolság.
– Akkor miért bújtattál el bennünket? Megláttad a képemet az újságban, és kapcsolatba akartál kerülni velem? Ezért? – folytatta, miután szippantott néhányat a cigarettából.
Carlos úgy érezte, Jone tényleg egy alagút mélyéről szól hozzá.
– Nem akarok veszekedni – szólalt meg tekintélyparancsoló hangon. – Most elbújtatlak benneteket, igen, mert amikor megkértek rá, úgy gondoltam, hogy meg kell tennem. De ez a döntés nem örökre szól. Előfordulhat, hogy legközelebb nemet mondok a kérésre. Nem árt, ha tisztában vagytok vele. Én nem tartozom a szervezethez. Sajnálom, de ez a helyzet.
– Miattam ne sajnáld – vágta rá Jone. Ő is tekintélyparancsoló hangon beszélt.
Megszakadt köztük a párbeszéd, még az alagút egyik végétől a másikig is. Carlos visszatért a munkájához, dagasztotta tovább a kenyértésztát.
– Köszönjük szépen a vacsorát. Ha megettük, fölhozom a tálcát – szólalt meg végül Jone. Aztán fölemelte a fáskamra padlójából nyíló csapóajtót, és elindult lefelé a falépcsőn, mely a pékség alatt kialakított búvóhelyre vezetett.



Source of the quotationSpanyol elbeszélők 2., Patak Könyvek, 2006

minimap