Bécquer, Gustavo Adolfo: Rima LXI

Al ver mis horas de fiebre

e insomnio lentas pasar,

a la orilla de mi lecho,

        ¿quién se sentará?

Cuando la trémula mano

tienda, próximo a expirar,

buscando una mano amiga,

        ¿quién la estrechará?

Cuando la muerte vidríe

de mis ojos el cristal,

mis párpados aún abiertos,

        ¿quién los cerrará?

Cuando la campana suene

(si suena en mi funeral)

una oración, al oírla,

        ¿quién murmurará?

Cuando mis pálidos restos

oprima la tierra ya,

sobre la olvidada fosa,

        ¿quién vendrá a llorar?

¿Quién en fin, al otro día,

cuando el sol vuelva a brillar,

de que pasé por el mundo

        quién se acordará? 

Lázas, álomtalan órák

vesznek engem körül,

ágyam martján ki lesz akkor,

mellém vajon ki ül?

Mikor rémült kezem nyújtom

már reménytelenül,

baráti kézre talál-é,

ha már végleg kihül?

Mikor szememre halálnak

üvegje települ,

szememet ki fogja majd le,

ha semmibe merül?

Mikor fölöttem harang szól

(ha szól kiséretül),

akad-é, aki imát mond,

végszó nekem kerül?

Mikor vázamra súlyával

a földnek röge dül,

lesz-e, aki sírom mellett

sírdogál egyedül?

Lesz-e végül, mikor új nap

fényétől éj derül,

aki tudja, hogyan éltem

én élhetetlenül?