Belli, Carlos Germán: A földönkívüliek (Los Extraterrestriales in Hungarian)

Yo nieto soy de Elvira de la Torre,
y cual ella cercándome hoy diviso
comensales por doquier,
ya de garfíos crinados, ya de trinches
y largos cucharones como brazos,
y por lengua una daga
cual para la más dura vianda en mesa.
 
Pero no humanos, tales raros seres,
luciendo por afuera niquelados
(pues ni del orbe son)
y de hierro por adentro cuanto armados,
tornando en serrín las antiguas sillas, después
de expoliar fieros
los sandwiches terrestres para siempre.
 
Ya al alba compartir la sublunar
de roble mesa rústica me obligan
los desconsiderados
marcianos o lunares comensales,
o qué sé yo de qué planeta ajeno,
y mi ración se llevan,
luego de arar de miga en miga yo.
 
Si bien nada boyante porque iré
a la tumba seguro con gran gula,
sin dilación me asaltan,
o impíos bregan para mi engranar
sus cuchillos, sus trinches, sus cucharas,
que si tan ruín estado,
¡Qué expolian, qué me trinchan, qué saquean!

Elvira de la Torre unokája,
mint őt, ma körülfognak, s szembe tűnnek
asztaltársak mindenfelől,
kampókból vagy villákból a sörényük,
a karjaik nagy merőkanalak,
és a nyelvük hegyes kés,
mintha az asztal tiszta ételéhez.
 
De nem emberiek e furcsa lények,
a külsejük nikkeles fénybe villog
(mert hogy nem földiek),
a testük belső váza szín acélból,
fűrészporban forgatják ósdi székük,
ha vadul kirabolták
a földi szendvicseket mindörökre.
 
Hajnalban a paraszti tölgyfa asztal
étkeiben osztozni kényszerítnek
e kérlelhetetlen
asztaltársak a Marsról vagy a Holdról,
vagy mit tudom, mely távol égitestről,
s falatom elorozzák,
amint egy morzsáért kezem kinyújtom.
 
És ha sietnék, mit se bánva már,
akár a biztos sírba is örömmel,
rögvest nekem rohannak,
s belém vájják kegyetlen buzgalommal
mind a kanalat, villát és a kést,
se élek, se halok már,
s ők csak szabdalnak, nyúznak és kifosztnak.