Bendezú, Francisco: Római lányok (Muchacas de Roma in Hungarian)

A Giuseppe Ungaretti
 
Muchachas intensas como vitrinas.
Precarias como lápidas de nieve.
Muchachas como los árboles inmobles del otoño.
Pálidas como espigas. Delgadas como llaves.
 
Muchachas exangües con cerezas silvestres en la nuca agujereada,
y sombra en los hombros de esmeril, y cepilladuras azules en el pubis.
Muchachas fósiles con espaldas de aire denso o laminado
y sedantes falanges enjoyadas de liquen y sal gema.
 
Muchachas fértiles
fabricadas de arena bruja y niebla y lacre derretido.
 
Muchachas delicuescentes como los oblongos escaparates de la Via Due Macelli, encuadrados por guirnaldas de nostálgico flúor a las siete de la tarde, cuando el crepúsculo trasfunde sangre de mar en los áticos, y por las azoteas, como briznas de gasa pulverizada, silentes bayaderas platican por señas, y lentamente ascienden, fascinadas por el imán vertiginoso de la monotonía, hacia los tiránicos moldes desolados (galaxias, constelaciones)cuyo auxilio impetrarán los yacentes fundibularios de Ostia y los amantes del Trastevere, la Via Flaminia, Piazza Spagna, la Via Appia, Ponte Milvio, Tivoli divino y el luminiscente Gianicolo de mi juventud varada.
 
Muchachas sonámbulas como vitrinas.
Muchachas comedoras del loto del silencio.
Muchachas desnudas como ventanas.
Muchachas lancinantes como lámparas de desahuciados.
 
Sus cabelleras: garras de hilo;
sus corazones: palmeras;
sus piernas: pérfidas cucharas,
sus pies: nidos de sortijas licuadas por la luna.
 
Muchachas solitarias como vitrinas en medio del páramo o las landas
Muchachas lívidas con plumas de alciones en las sienes.
Muchachas con el busto descubierto bañado en plombagina.
Y alondras de oro mudas tras los barrotes ígneos de las costillas.
 
Muchachas impacientes como relojes fluviales.
Muchachas trémulas como los vagones traslúcidos del viento.
El silencio os impregna de luz las cabelleras
espesas como el vino de Frascati, largas como el Tíber.
 
Muchachas ignotas como vitrinas.
¡Inminentes como la aurora!

Giuseppe Ungarettinek
 
Kirakat-intenzitású lányok.
Hófehér-kő-ínségesek.
Mozdulatlan-őszi-fa-lányok.
Kalász-sápadtak. Kulcs-soványak.
 
Vértelen lányok lyukas tarkójukon erdei ibolyával,
érdes vállukon árnyakkal, szeméremszőrükön kék forgáccsal.
Fosszilis lányok, sűrű-levegő-vállakkal
és zuzmó- és sógyöngy-ékszeres vigasztaló ujjakkal.
 
Termékeny lányok,
formálva elvarázsolt homokból és ködből és vérből.
 
Lányok, bepárásodók, mint a Via Due Macelli hosszú kirakatai, melyeket nosztalgikus fluórfüzérek kereteznek este hétkor, mikor az alkony tengervizet fecskendez az attikákra és teraszokra, mint porított gyászszalagok szálai, csendes balerinák csevegnek, és lassan felszállnak az egyhangúság örvénylő
mágnesétől vonva, az elhagyott zsarnoki öntőformák felé, melyekben megkövesednek Ostia fekvő parittyásai és a Trastevere, a Piazza di Spagna, a Via
Appia szeretői, az isteni Tivoli, és megfeneklett ifjúságom fénylő Gianicolója.
 
Alvajáró kirakat-lányok.
A csend lótuszát evő lányok.
Ablak-pőreségű lányok.
Haldoklók lámpásaként sajgó lányok.
 
Hajzatuk - fonal-mancsok.
Szívük - pálmafa.
Combjuk - álnok kanalak.
Lábuk - hold-olvasztotta gyűrűk fészkei.
 
Lányok, magányosak, mint kirakatok a homokparton.
Zöldsápadt lányok, halántékukon jégmadár-tollasok.
Lányok, grafitban fürdő feltárt keblűek.
És arany pacsirták a bordák keresztrudján.
 
Lányok, folyam-órákként türelmetlenek.
Lányok, a szél áttetsző vagonjaiként remegőek.
A csend fénnyel itatja át hajatokat,
mely sűrű, mint Frascati bora, és hosszú, mint a Tiberis.
 
Lányok, kirakatként ismetetlenek.
Hajnalként közelgőek