Bendezú, Francisco: Twilight (Twilight in Hungarian)

A Mercedes
 
Yo soy el granizo
que entra aullando
por tu pecho desquiciado.
 
Soy tu boca.
 
Yo atesoré a ras del sueño,
debajo de las horas,
el latido de tus pasos por el polvo de Santiago,
y tu densa fragancia de magnolia,
y tu lenta cabellera
con perfil de éxtasis o algas,
y el ardor fulmíneo de tus ojos, que de noche,
como naves sobre el mar,
la bruma iluminaban.
 
Como guijarros en la playa,
o nostálgicos boletos entre cintas y violetas olvidados,
enterré en mi corazón la línea de tu frente,
la piedra gastada de tus codos, tus sílabas nocturnas,
el fulgor de tus uñas, tus sonrisas,
la loca luz de tus sienes.
¿No sientes trasminar mi dolor a través de tu cuchara?
Mi memoria quedó tal vez en ti
como las ediciones vespertinas
en las bancas de los parques deshauciadas.
Tu sombra es mi tintero.
Juventud.
¡Juventud mía!
¿Qué tumbos socavaron
la torre más alta de mi vida?
 
¡No habrá nunca
hilo más puro
que tu larga mirada
desde lo alto de las escaleras,
ni lampo de poeta comparable
a la curva nevada de tus dientes!
Cantaba la mañana
en las pálidas cortinas y la hierba.
El tiempo cintilaba en tus vidrieras
como sólo una vez el tiempo parpadea.
Ya no estás entre las flores. Ni volverás
jamás a estarlo. ¿Qué tu amor sino labios
que escrituras en el viento fueron?
 
¡Yo quiero que me digan
si el amor, como los pájaros,
se va a morir al cielo!
 
Me acuerdo de una noche de trenzas y peldaños,
y óxido, y collares,
me acuerdo, como ayer, de lo futuro.
 
¡Quiero acuñar, como el otoño,
medallas en las calles,
o beberme llorando tu ausencia en los teléfonos,
o correr, correr a ciegas por
los tejados de todas las ciudades
hasta perderme para siempre o encontrarte!
 
¡Otra vuelta estar contigo!
¡Oh día de verano
extraviado en alta mar
como una mariposa!
Contra el flujo incoercible de los años
los días, uno a uno,
absurdamente buscan tu lámpara en las sombras,
no la penumbra, no el espejo de la muerte,
sino el cristal de la esperanza:
tu ventana que sólo está en la Tierra.
 
¡Aspersiones de ceniza para tu boca cerrada!
Otra vez tengo veinte años, y sonámbulo, y en llanto
a la puerta de tu casa estoy llamando,
al pie de tu reja, como antaño,
bajo la lluvia sin telón ni máscaras ni agua.
¡Oh zumbantes calendarios
que en vano el cierzo,
como a encinas,
deshojara!
 
¡No me digas que te quise! Te quiero.
Te debía este lamento, y aunque un grito
mi sangre apenas sea,
también te lo debía: un solo interminable
de un corazón en las tinieblas.

Mercedesnek
 
Jégeső vagyok, mely
süvöltözve
csap le zilált kebleidre:
 
Vagyok a szájad.
 
Gyűjtöttem az álmok szintjén,
mélyebben, mint az órák,
lépteidnek dobbanását Santiagónak porában,
a te sűrű magnólia-illatodat,
hajad lusta, eksztatikus
avagy alga-lebbenését,
és szemedet, mely az éjben,
mint a tengeren hajó,
a ködöt megvilágította.
 
Mint kavicsokat a parton,
vagy nosztalgikus levélkét, érintetlen könyvlapok között
feledtet, temettem szívembe homlokod vonását,
könyöködnek kopott kövét, éji szótagjaidat,
körmöd villámát és mosolyodat,
halántékod bolond fényét.
Nem érzed, hogy fájdalmam átömlik kanaladba?
Emlékeim rajtad felejtődtek,
mint a délutáni lapok
elhanyagolt parkok padjain.
Árnyad a tintatartóm.
Ifjúság!
Ifjúságom!
Mily sírok ásták alá
éltem legmagasabb tornyát?
 
Nem lesz soha
tisztább fonál,
mint hosszú pillantásod
a lépcső magasáról,
sem üstökös lobbanása,
mely fehérebb, mint fogadnak hószín íve.
Énekelt a reggel
a sápadt függönyökben és a fűben.
Az idő villogott csak,
ahogy az idő egyszer hunyoroghat.
Nem vagy már a virágok közt. Nem is
leszel immár. Mi szerelmed, ha nem ajkak,
melyek írások voltak a szélben?
 
Ki mondja meg nekem,
a szerelem, madárként,
nem az égbe tér-e halni?
 
Emlékszem egy fürtös, lépcsős,
oxidos, nyakláncos éjre,
emlékszem, mint tegnap, a jövőre.
 
Érméket akarok vésni,
mint az ősz, az utcára,
vagy sírva telefonon inni magamba távollétedet,
vagy futni, futni vakon
minden városok tetőin,
míg örökre eltévedek vagy magamra találok!
 
Még egyszer veled lenni!       .
Ó tavaszi nap,
pillangóként
a tengeren tévelygő!
Az évek feltarthatatlan árja ellen
a napok, egy a másik után,
képtelenül kutatják lámpásodat az árnyakban,
nem a félárnyékot, nem a halál tükrét,
hanem a remény kristályát,
ablakodat, mely egyedül áll a földön.
 
Hamut lezárt szádba kanálszám!
Újra húszéves vagyok és alvajáró, és sírva
szólítlak házad kapujából,
rácsod tövétől, mint egykor,
a függöny-, maszk- és víztelen esőből.
Ó gyász-kalendáriumok,
melyek lapjait a szél,
mint a tölgy leveleit,
hiába tépi!
 
Ne mondd, hogy szerettelek! Szeretlek.
Tartoztam neked e sirámmal, és bár egy kiáltásban
a vérem kiömölne,
azzal is neked tartozom: véget nem érő szólóval
egy sötétben rejtező szívből.