Borges, Jorge Luis: Megváltó művek (De la salvación por las obras in Hungarian)

En un otoño, en uno de los otoños del tiempo, las divinidades del Shinto se congregaron, no por primera vez, en Izumo. Se dice que eran ocho millones pero soy un hombre muy tímido y me sentiría un poco perdido entre tanta gente. Por lo demás, no conviene manejar cifras inconcebibles. Digamos que eran ocho, ya que el ocho es, en estas islas, de buen agüero.

Estaban tristes, pero no lo mostraban, porque los rostros de las divinidades son kanjis que no se dejan descifrar. En la verde cumbre de un cerro se sentaron en rueda. Desde su firmamento o desde una piedra o un copo de nieve habían vigilado a los hombres. Una de las divinidades dijo:

Hace muchos días, o muchos siglos, nos reunimos aquí para crear el Japón y el mundo. Las aguas, los peces, los siete colores del arco, las generaciones de las plantas y de los animales, nos han salido bien. Para que tantas cosas no los abrumaran, les dimos a los hombres la sucesión, el día plural y la noche una. Les otorgamos asimismo el don de ensayar algunas variaciones. La abeja sigue repitiendo colmenas; el hombre ha imaginado instrumentos: el arado, la llave, el calidoscopio. También ha imaginado la espada y el arte de la guerra. Acaba de imaginar un arma invisible que puede ser el fin de la historia. Antes que ocurra ese hecho insensato, borremos a los hombres.

Se quedaron pensando. Otra divinidad dijo sin apuro:

Es verdad. Han imaginado esa cosa atroz, pero también hay ésta, que cabe en el espacio que abarcan sus diecisiete sílabas.

Las entonó. Estaban en un idioma desconocido y no pude entenderlas.

La divinidad mayor sentenció:

Que los hombres perduren.

Así, por obra de un haiku, la especie humana se salvó.

Egy őszön, az idő adta egyik őszön összegyűltek Izumóban - nem először - Sintó istenségei. Úgy hírlik, hogy nyolcmillióan voltak; roppant félénk ember lévén, én bizony egy kicsit elveszettnek hinném magam akkora tömegben. Amúgy sem tanácsos felfoghatatlan számokon törni a fejünket. Mondjuk inkább, hogy nyolcan voltak, mert a nyolcas szám a japán szigeteken jó előjel.

Bánatosak voltak, de nem látszott rajtuk, mert az istenségek arca kandzsik, s azok kifürkészhetetlenek. Egy domb zöldellő csúcsán leültek körben a földre. Az égből vagy egy kőből vagy egy hópehelyből már régóta figyelték az embereket. Az egyik istenség megszólalt:

- Sok napja vagy sok százada már, hogy itt egybegyűlünk, hogy megteremtsük Japánt és a világot. Jól sikerültek a vizek, a halak, a szivárvány hét színe, a növények és az állatok nemzedékei. Hogy ez a sok minden ne nyomassza az embert, ő az egymásutániságot, a sokféle napot és az egyforma éjszakát kapta. Továbbá azt a képességet, hogy változatokkal kísérletezhet. A méh mindig kast épít; az ember mindenféle eszközt talált ki: az ekét, a kulcsot, a kaleidoszkópot. És kitalálta a kardot és a háborúzást is. Az imént álmodott meg egy láthatatlan fegyvert, ami a történelem végét jelentheti. Mielőtt bekövetkeznék ez az esztelenség, semmisítsük meg az embert.

Elméláztak. Egy másik istenség ráérősen folytatta:

- Igaz. Valóban megálmodta azt a kegyetlen dolgot, de hát itt van ez is, ami elfér tizenhét szótagnyi helyen.

Elszavalta. Ismeretlen nyelven volt, nem értettem.

A főisten döntött:

- Maradjon fenn az ember.

Így hát egy haiku műve, hogy megmenekült az emberi nem.

Izumo, 1984. április 27.