Borges, Jorge Luis: Endimión en Latmos
Endimión en Latmos (Spanish)Yo dormía en la cumbre y era hermoso Mi cuerpo, que los años han gastado. Alto en la noche helénica, el centauro Demoraba su cuádruple carrera Para atisbar mi sueño. Me placía Dormir para soñar y para el otro Sueño lustral que elude la memoria Y que nos purifica del gravamen De ser aquel que somos en la tierra. Diana, la diosa que es también la luna, Me veía dormir en la montaña Y lentamente descendió a mis brazos Oro y amor en la encendida noche Yo apretaba los párpados mortales, Yo quería no ver el rostro bello Que mis labios de polvo profanaban. Yo aspiré la fragancia de la luna Y su infinita voz dijo mi nombre. Oh las puras mejillas que se buscan, Oh ríos del amor y de la noche, Oh el beso humano y la tensión del arco. No sé cuánto duraron mis venturas; Hay cosas que no miden los racimos Ni la flor ni la nieve delicada. La gente me rehuye. Le da miedo El hombre que fue amado por la luna. Los años han pasado. Una zozobra Da horror a mi vigilia. Me pregunto Si aquel tumulto de oro en la montaña Fue verdadero o no fue más que un sueño. Inútil repetirme que el recuerdo De ayer y un sueño son la misma cosa. Mi soledad recorre los comunes Caminos de la tierra, pero siempre Busco en la antigua nuche de los númenes La indiferente luna, hija de Zeus.
|
Endümión Latmoszban (Hungarian)Szunnyadtam a csúcson, s szép volt a testem, melyet már elhervasztottak az évek. A hellén éjnek mélyén jött a kentaur, és négypatás futásában megállva kileste álmom. Szerettem aludni az álmokért, s a másik, tisztitó álomért, mely emlékeink becsapja, s amely lemossa rólunk ama vétket, hogy az vagyunk, ami vagyunk a földön. Diana istennő, vagyis a hold meglátott, amint a hegyen aludtam, s lassan leszállott karjaim közé kigyúlt éjben arannyal s szerelemmel. Halandó szemhéjam szorosra húnytam, hogy ne lássam a szép arcot az én por-ajkamtól megszentségtelenítve. Beszívtam a hold bűvös illatát, s ő végtelen hangján nevem kimondta. Ó egymást kereső szent, tiszta arcok, ó a szerelem és az éj folyói, ó emberi csók és megfeszülő íj! Nem tudom, meddig tartott szép kalandom; vannak dolgok, miket a szőlőfürt se mér, sem a virág, sem a hó tisztasága. Az emberek kerülnek. Félnek tőlem, kit a hold szeretőjéül szemelt ki. Telnek, múlnak az évek. Míg virasztok, csak egy aggály gyötör. Töprengek egyre, hogy az az arany tombolás a csúcson való volt-e, vagy nem több, mint egy álom. Mit sem ér hajtogatnom, hogy a tegnap emléke vagy egy álom egyre megy. Magányom mind csak kóborol a föld köznapi útjain, de szüntelen keresem az isteni antik éjben a közömbös holdat, Zeus leányát.
|