Borges, Jorge Luis: Endümión Latmoszban (Endimión en Latmos in Hungarian)

Yo dormía en la cumbre y era hermoso

Mi cuerpo, que los años han gastado.

Alto en la noche helénica, el centauro

Demoraba su cuádruple carrera

Para atisbar mi sueño. Me placía

Dormir para soñar y para el otro

Sueño lustral que elude la memoria

Y que nos purifica del gravamen

De ser aquel que somos en la tierra.

Diana, la diosa que es también la luna,

Me veía dormir en la montaña

Y lentamente descendió a mis brazos

Oro y amor en la encendida noche

Yo apretaba los párpados mortales,

Yo quería no ver el rostro bello

Que mis labios de polvo profanaban.

Yo aspiré la fragancia de la luna

Y su infinita voz dijo mi nombre.

Oh las puras mejillas que se buscan,

Oh ríos del amor y de la noche,

Oh el beso humano y la tensión del arco.

No sé cuánto duraron mis venturas;

Hay cosas que no miden los racimos

Ni la flor ni la nieve delicada.

La gente me rehuye. Le da miedo

El hombre que fue amado por la luna.

Los años han pasado. Una zozobra

Da horror a mi vigilia. Me pregunto

Si aquel tumulto de oro en la montaña

Fue verdadero o no fue más que un sueño.

Inútil repetirme que el recuerdo

De ayer y un sueño son la misma cosa.

Mi soledad recorre los comunes

Caminos de la tierra, pero siempre

Busco en la antigua nuche de los númenes

La indiferente luna, hija de Zeus.

Szunnyadtam a csúcson, s szép volt a testem,

melyet már elhervasztottak az évek.

A hellén éjnek mélyén jött a kentaur,

és négypatás futásában megállva

kileste álmom. Szerettem aludni

az álmokért, s a másik, tisztitó

álomért, mely emlékeink becsapja,

s amely lemossa rólunk ama vétket,

hogy az vagyunk, ami vagyunk a földön.

Diana istennő, vagyis a hold

meglátott, amint a hegyen aludtam,

s lassan leszállott karjaim közé

kigyúlt éjben arannyal s szerelemmel.

Halandó szemhéjam szorosra húnytam,

hogy ne lássam a szép arcot az én

por-ajkamtól megszentségtelenítve.

Beszívtam a hold bűvös illatát,

s ő végtelen hangján nevem kimondta.

Ó egymást kereső szent, tiszta arcok,

ó a szerelem és az éj folyói,

ó emberi csók és megfeszülő íj!

Nem tudom, meddig tartott szép kalandom;

vannak dolgok, miket a szőlőfürt se mér,

sem a virág, sem a hó tisztasága.

Az emberek kerülnek. Félnek tőlem,

kit a hold szeretőjéül szemelt ki.

Telnek, múlnak az évek. Míg virasztok,

csak egy aggály gyötör. Töprengek egyre,

hogy az az arany tombolás a csúcson

való volt-e, vagy nem több, mint egy álom.

Mit sem ér hajtogatnom, hogy a tegnap

emléke vagy egy álom egyre megy.

Magányom mind csak kóborol a föld

köznapi útjain, de szüntelen

keresem az isteni antik éjben

a közömbös holdat, Zeus leányát.