Borges, Jorge Luis: Góngora

Marte, la guerra. Febo, el sol. Neptuno,

el mar que ya no pueden ver mis ojos

porque lo borra el dios. Tales despojos

han desterrado a Dios, que es Tres y es Uno,

de mi despierto corazón. El hado

me impone esta curiosa idolatría.

Cercado estoy por la mitología.

Nada puedo. Virgilio me ha hechizado.

Virgilio y el latín. Hice que cada

estrofa fuera un arduo laberinto

de entretejidas voces, un recinto

vedado al vulgo, que es apenas, nada.

Veo en el tiempo que huye una saeta

rígida y un cristal en la corriente

y perlas en la lágrima doliente.

Tal es mi extraño oficio de poeta.

¿Qué me importan las befas o el renombre?

Troqué en oro el cabello, que está vivo.

¿Quién me dirá si en el secreto archivo

de Dios están las letras de mi nombre?

Quiero volver a las comunes cosas:

el agua, el pan, un cántaro, unas rosas...

Mars és Phoebus, Neptunus, vizi-isten,

nem látlak már titeket! Eltörölte

a három-személy: egy-Isten örökre

a nap s a tenger arcát. Kivetettem

éber szívemből őt, s bálványt imádok.

Mítoszok ostromgyűrűjébe esve

sorsommal szembeszállnom, hogy lehetne?

Vergilius s latinja leigázott.

A strófáim? – megannyi labirintus,

hol titkos hanggal hangok keverednek,

s mit megvetek, az alacsony tömegnek

tiltott e hely, nyomába bárki nem jut.

Fut az idő, mert nyíl röpül utána,

látom, hogy kristályt ringat a folyóvíz,

keserves könnyünk gyöngysorként elomlik.

Így látnom költő-szakmám megkivánja.

Mit bánom én, hogy gáncs övez-e, dícsfény?

Életre kelt az aranyfürt kezemben.

Nevem betűit tán fölírta Isten,

s megörzi titkos levéltára mélyén.

A köznapokba vágyom vissza mégis:

korty bor, kenyér, víz, szál rózsa elég is...