Borges, Jorge Luis: Sala vacía

A Humberto Rivas
 
Los muebles de caoba perpetúan
entre la indecisión del brocado
su tertulia de siempre.
Los daguerrotipos
Mienten su falsa cercanía
de vejez encerrada en un espejo
y ante nuestro examen se escurren
como fechas inútiles
de aniversarios borrosos.
Con ademán desdibujado
su casi-voz angustiosa
corre detrás de nuestras almas
con más de siglo de atraso
y apenas si estará ahora
en las mañanas iniciales de nuestra infancia.
La actualidad constante
convincente y sanguínea
aplaude en el trajín de la calle
su plenitud irrecusable
de apoteosis presente
mientras la luz a puñetazos
abre un boquete en los cristales
y humilla las seniles butacas
y arrincona y ahorca
la voz lacia
de los antepasados.

Humberto Rivasnak
 
A mahagoni-bútorok
éppen társalognak
a brokát tétova redői közt, mint mindig.
A dagerrotíp-fényképek
tükörkeretben multjuk
látszat-közelét hazudják.
De kutató szemünk elől elsiklanak
mint elfeledt emlékünnepek
haszontalan adatai.
Fonák mozdulatokkal
szalad félénk majdnem-beszédük
a lelkünk mögött
félszázadot késve,
s már gyermekkorunk hajnali napjaiban
alig létezhettek.
A jelen, élőn,
meggyőzőn és vérmesen
ünnepli az utca zsivajában
a ma apoteózisának
elháríthatatlan teljességét,
mialatt a fény ökölcsapásokkal
zúzza be az ablakokat
és megalázza az elaggott székeket;
és a sarokba szorítja, megfojtja
az elődök
hervadt szavait.