Borges, Jorge Luis: The thing I am (The thing I am in Hungarian)
|
|
The thing I am (Spanish)He olvidado mi nombre. No soy Borges (Borges murió en La Verde, ante las balas) ni Acevedo, soñando una batalla, ni mi padre, inclinado sobre el libro o aceptando la muerte en la mañana, ni Haslam, descifrando los versículos de la Escritura, lejos de Northumberland, ni Suárez, de la carga de las lanzas. Soy apenas la sombra que proyectan esas íntimas sombras intrincadas. Soy su memoria pero soy el otro que estuvo, como Dante y como todos los hombres en el raro Paraíso y en los muchos Infiernos necesarios. Soy la carne y la cara que no veo. Soy al cabo del día el resignado que dispone de un modo algo distinto las voces de la lengua castellana para narrar las fábulas que agotan lo que se llama literatura. Soy el que hojeaba las enciclopedias, el tardío escolar de sienes blancas o grises, prisionero de una casa llena de libros que no tienen letras que en la penumbra escande un temeroso hexámetro aprendido junto al Ródano, el que quiere salvar un orbe que huye del fuego y de las aguas de la Ira con un poco de Fedro y de Virgilio. El pasado me atrae con las imágenes. Soy la brusca memoria de la esfera de Magdeburgo o de dos letras rúnicas o de un dístico de Ángelus Silesius. Soy el que no conoce otro consuelo que recordar el tiempo de la dicha. Soy a veces la dicha enrarecida. Soy el que sabe que no es más que un eco, el que quiere morir enteramente. Soy acaso el que eres en el sueño. Soy la cosa que soy. Lo dijo Shakespeare. Soy lo que sobrevive a los cobardes y a los fatuos que ha sido.
|
The thing I am (Hungarian)Elfeledtem nevem. Nem vagyok Borges (Borges La Verdénél golyóhalált halt), se csatákról álmodó Acevedo, se apám, ahogy a könyvre hajol, vagy egy reggel elfogadja halálát, se Haslam, ki Northumberlandtől távol az Írás verseit silabizálja. Se Suárez, rohamozó dzsidák közt. Csak az az árny vagyok, amit e meghitt, összefonódó árnyak árnya vet. Csak emlékük vagyok, de az a más is, ki megjárta, mint Dante, s mint a többi ember, a ritka Paradicsomot s a számos elkerülhetetlen Poklot. A test s az arc vagyok, mit sose látok. S ki a lenyugvó nappal, megadóan, mástól kissé eltérő módra bánik a spanyol nyelv hangzóinak sorával, hogy meséket mondjon, mik kimerítik a szépirodalom bevett fogalmát. Vagyok, ki kézikönyvekben lapozgat, fehér vagy szürkés halántékú, késő kisiskolás, egy háznak rabja, melynek könyveiben már nincsenek betűk, ki a homályban skandálja a Rhône-nál egykor tanult félelmes hexamétert, s ki némi Phaedrusszal s Vergiliusszal szeretne megmenteni egy planétát a Harag vad tűz- és vízözönétől. A múlt képei üldözőbe vesznek. A magdeburgi félteke felötlő emléke vagyok, egy rovás-írásé, Silesius egyik kétsorosáé. Az vagyok, aki más vigaszt nem ismer, mint emlékezni szerencsés napokra. S olykor a meg nem érdemelt szerencse. Vagyok, aki tudja, hogy puszta visszhang, amely meg akar halni mindenestül. Talán az, aki álmodban te voltál. Vagyok, ami vagyok. Így mondta Shakespeare. Vagyok, aki túlélte azt a gyávát és ostobát, ki voltam.
|
