Brines, Francisco: Métodos de conocimiento
Métodos de conocimiento (Spanish)En el cansancio de la noche, penetrando la más oscura música, he recobrado tras mis ojos ciegos el frágil testimonio de una escena remota.
Olía el mar, y el alba era ladrona de los cielos; tornaba fantasmales las luces de la casa. Los comensales eran jóvenes, y haítos y sin sed, en el naufragio del banquete, buscaban la ebridad y el pintado cortejo de la alegría. El vino desbordaba las copas, sonrosaba la acalorada piel, enrojecía el suelo. En generoso amor sus pechos desataron a la furiosa luz, la carne, la palabra, y no importaba después no recordar. Algún puñal fallido buscaba un corazón.
Yo alcé también mi copa, la más leve, hasta los bordes llena de cenizas: huesos conjuntos de halcón y ballestero, y allí bebí, sin sed, dos experiencias muertas.
Mi corazón se serenó, y un inocente niño me cubrió la cabeza con gorro de demente.
Fijé mis ojos lúcidos en quien supo escoger con tino más certero: aquel que en un rincón, dando a todo la espalda, llevó a sus frescos labios una taza de barro con veneno. Y brindando a la nada se apresuró en las sombras.
|
Ismeretszerzések (Hungarian)Az éjszaka fáradalmában, a legsötétebb zenébe hatolva, világtalan szememben fölidéztem egy régmúlt szcéna tűnő bizonyságát.
Szaglott a tenger, s lator volt a hajnal, ég rablója; rémképeket varázsolt a fényekből a házban. Ifjak voltak az asztaltársak, s jóllakottak már rég, s hogy lakomájuk megfenekleni látszott, a részegségre vágytak, s díszkíséretére koholt vígságnak. Jó bor löttyent ki kupáikból, rózsaszínre forrósult bőrük mellé a padlót is befestve. Nagylelkű szeretettől szakadt el kebelükben tomboló fényre húsnak, szónak hámja, s nem érdekelte őket, hogy tüstént elfelejtik. Egy-két kisiklott szúrás már-már egy szívet ért.
Kupát emeltem én is, kisebb fajtát, hamuval volt tele kicsurranásig: sólyomból s íjászból egyűvé szórt csont, nem szomjúhozva ittam e kétféle halálból.
Kedvre derült a szívem, és egy ártatlan gyerkőc bolondsityakot húzott hirtelen kobakomra.
Fénylő szemem rátűztem, akit a legkönnyebben szemelhettem magamnak: egy alak a sarokban hátat fordítva ült ott, hűs ajkához emelt egy méreggel teletöltött cserépcsészét. S a semmivel koccintva, árnyékba tűnt sietve.
|