This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Coll, Pedro Emilio: El diente roto

Portre of Coll, Pedro Emilio

El diente roto (Spanish)

A los doce años, combatiendo Juan Peña con unos granujas recibió un guijarro sobre un diente; la sangre corrió lavándole el sucio de la cara, y el diente se partió en forma de sierra. Desde ese día principia la edad de oro de Juan Peña.
Con la punta de la lengua, Juan tentaba sin cesar el diente roto; el cuerpo inmóvil, vaga la mirada sin pensar. Así, de alborotador y pendenciero, tornóse en callado y tranquilo.
Los padres de Juan, hartos de escuchar quejas de los vecinos y transeúntes víctimas de las perversidades del chico, y que habían agotado toda clase de reprimendas y castigos, estaban ahora estupefactos y angustiados con la súbita transformación de Juan.
Juan no chistaba y permanecía horas enteras en actitud hierática, como en éxtasis; mientras, allá adentro, en la oscuridad de la boca cerrada, la lengua acariciaba el diente roto sin pensar.
-El niño no está bien, Pablo -decía la madre al marido-, hay que llamar al médico.
Llegó el doctor y procedió al diagnóstico: buen pulso, mofletes sanguíneos, excelente apetito, ningún síntoma de enfermedad.
-Señora -terminó por decir el sabio después de un largo examen- la santidad de mi profesión me impone el deber de declarar a usted...
-¿Qué, señor doctor de mi alma? -interrumpió la angustiada madre.
-Que su hijo está mejor que una manzana. Lo que sí es indiscutible -continuó con voz misteriosa- es que estamos en presencia de un caso fenomenal: su hijo de usted, mi estimable señora, sufre de lo que hoy llamamos el mal de pensar; en una palabra, su hijo es un filósofo precoz, un genio tal vez.
En la oscuridad de la boca, Juan acariciaba su diente roto sin pensar.
Parientes y amigos se hicieron eco de la opinión del doctor, acogida con júbilo indecible por los padres de Juan. Pronto en el pueblo todo se citó el caso admirable del "niño prodigio", y su fama se aumentó como una bomba de papel hinchada de humo. Hasta el maestro de la escuela, que lo había tenido por la más lerda cabeza del orbe, se sometió a la opinión general, por aquello de que voz del pueblo es voz del cielo. Quien más quien menos, cada cual traía a colación un ejemplo: Demóstenes comía arena, Shakespeare era un pilluelo desarrapado, Edison... etcétera.
Creció Juan Peña en medio de libros abiertos ante sus ojos, pero que no leía, distraído con su lengua ocupada en tocar la pequeña sierra del diente roto, sin pensar.
Y con su cuerpo crecía su reputación de hombre juicioso, sabio y "profundo", y nadie se cansaba de alabar el talento maravilloso de Juan. En plena juventud, las más hermosas mujeres trataban de seducir y conquistar aquel espíritu superior, entregado a hondas meditaciones, para los demás, pero que en la oscuridad de su boca tentaba el diente roto, sin pensar.
Pasaron los años, y Juan Peña fue diputado, académico, ministro y estaba a punto de ser coronado Presidente de la República, cuando la apoplejía lo sorprendió acariciándose su diente roto con la punta de la lengua.
Y doblaron las campanas y fue decretado un riguroso duelo nacional; un orador lloró en una fúnebre oración a nombre de la patria, y cayeron rosas y lágrimas sobre la tumba del grande hombre que no había tenido tiempo de pensar.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.ciudadseva.com

A törött fog (Hungarian)

Mikor tizenkét éves korában Juan Peña pár csibésszel verekedett, valami kavics akadt az egyik fogába; folyt a vér, amikor lemosta arcáról a piszkot, és a fog ékalakúra tört. Ezen a napon vette kezdetét Juan Peña aranykora.
Juan nyelve hegyével szüntelenül a törött fogat tapogatta; mozdulatlan testtel, homályos tekintettel – gondolkodás nélkül. Így tehát zajos és izgága természete csendessé és nyugodttá vált. Juan szülei, akiknek elegük volt már abból, hogy a kisfiú rosszaságának áldozatul eső szomszédok és az arra járók panaszait hallgassák, és akik végleg kifogytak már az összes lehetséges szidalmakból és büntetésekből, most elképedten és aggodalmasan figyelték Juan váratlan átalakulását.
Juan meg se mukkant, és hosszú órákat töltött méltóságteljes helyzetben, szinte eksztázisban, miközben odabent, csukott szájának sötétjében nyelve a törött fogat simogatta – gondolkodás nélkül.
– Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel, Pablo – mondta az anyuka a férjének –, ki kell hívni az orvost.
Megérkezett a szigorú és pocakos doktor, és hozzákezdett a kivizsgáláshoz: hibátlan pulzus, pirospozsgás orcák, remek étvágy, betegségnek semmi nyoma.
– Asszonyom – mondta végül a bölcs a hosszú kivizsgálás után –, hivatásom szentsége megköveteli, hogy kijelentsem önnek…
– Micsodát, drága doktor úr? – vágott közbe az aggódó anya.
– Hogy fia makkegészséges. Ami azonban vitathatatlan – folytatta titokzatos hangon –, hogy különleges esettel állunk szemben. Az ön fia, tisztelt asszonyom, abban szenved, amit manapság tudatzavarnak nevezünk, egy szóval a fia korán érő filozófus, esetleg zseni.
Juan, szájának sötétjében, törött fogát simogatta – gondolkodás nélkül.
A rokonok és a barátok körében visszhangra talált az orvos véleménye, és ezt Juan szülei kimondhatatlan örömujjongással fogadták. A faluban hamar híre ment a csodagyereknek, különleges esetének, és népszerűsége olyan méreteket öltött, mint egy papírbomba roppant füstje. Még az iskolamester is, aki Juant a földkerekség legostobább lényének tartotta, elfogadta az általános véleményt, hiszen a nép szava isten szava. Ki több, ki kevesebb példával hozakodott elő. Demoszthenész homokot evett, Shakespeare egy rongyos csibész volt, Edison stb.
Így növekedett Juan Peña, nyitott könyvek között, de nem olvasta azokat ama elfoglaltsága miatt, hogy nyelvét törött fogának apró hegyéhez érintse – gondolkodás nélkül.
És testével együtt józanságának, bölcsességének és „emberi mélységének” híre is nőttön nőtt, és senki sem győzte Juan fantasztikus tehetségét eléggé dicsérni. Fiatal korában a leggyönyörűbb nők próbálták elcsábítani és meghódítani ezt a felsőbbrendű szellemet, ki többek szerint mély meditációnak adta át magát, holott szájának sötétjében csak törött fogát tapogatta – gondolkodás nélkül.
Hónapok és évek teltek el, és Juan Peña képviselő, akadémikus, majd miniszter lett. És már épp köztársasági elnöknek választották volna, amikor meglepte egy agyvérzés, miközben nyelvének hegyével törött fogát simogatta.
S megkondultak a harangok, s kötelező nemzeti gyászt hirdettek; a szónok gyászbeszédben zokogott a haza nevében, és csak úgy hulltak a rózsák meg a könnyek a nagy ember sírjára, akinek gondolkodásra nem jutott ideje. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://ezredveg.vasaros.com

minimap