Conde, Carmen: Madre (1.)
|
Madre (1.) (Spanish)1. Recuperada
Sí. Eres el hueso de mi madre, pero tu voz ya no es su voz tampoco. La memoria de ella te rodea… ¡Su joven estatura, su alegría, aquel ímpetu que me dio la vida! su palabra fue marcando mi camino. Y aquella voz tan alta y vibradora llega muerta dentro de tu voz.
¿Y tus cabellos…; dónde tus ojos? ¿Dónde el brillo de la luz que me alumbrara? Están secos como frutos sin estío. No los veo ni me guían ya tus ojos. ¿Estos son los pechos que yo tuve en mis labios sin la voz con que los nombro? ¿Es el cuerpo que me hizo, esta traza de carne ya dormida…?
¡Pesas poco, madre! En mis duras piernas yo te mezo, en mis brazos te recuesto como a hija. Te responden maternales las entrañas que me diste.
¡Cuánto dueles! Cual un parto me desgarra tu vejez inesperada. A tu lado hay una sombra de mi sangre… El amor con que me hicisteis aún resuena en mis arterias.
Fue tu tronco el más caliente a mi contacto. Siempre anduve yo cubierta con tu apoyo. La conciencia, la lealtad, la fortaleza ante la vida son las tuyas. ¡Y ahora vienes como un niño ante mis ojos: no sonríes ni esperas nada!
|
Anyám (1.) (Hungarian)1. Visszaperlő
Igen. Te vagy váza-csontja anyámnak, de még csak nem is az ő hangja hangod. Az ő emlékezete övez téged. Ifjonti sudársága, víg derűje, a hév, amellyel életemet adta! Az ő szava volt utam jelölője. És hangja, amely oly magasan csengett, hangod burkából holtan ér hozzám most.
És hajad szála...; mi lett két szemedből? Hová lett fénye, amely úgy sütött rám? Kiszikkadt, mint nyár híján fák gyümölcse. Nem látom már, nem vezet pillantásod. Ez volna az emlő, amit én szíttam, hangot nem adva, mint most, megnevezvén? Ez a test teremtett engem, e vázlat a húsról, petyhüdőben?...
Könnyű lettél, anyám! Kemény térdemre felültetlek téged. Karomba kaplak, mintha lányom lennél. Anyai módon válaszol rá egész bensőm, amit te adtál.
Mennyire fájsz! Mint szülő görcs, úgy meghasogat váratlan vénséged. Oldaladon ott tócsáll vérem árnya... Szerelmed, mellyel létrehoztál, még itt lüktet az ereimben.
Törzsednél forróbbra sohasem leltem. Mindüvé gyámságod burkában jártam. Hűségem, tudatom, erőm a léttel szemben: tetőled való mind. És most gyermekként jössz szemem elébe; nincs mosolyod, és nem vársz semmit!
|
