Cremer, Victoriano: Madrigal de paz
Madrigal de paz (Spanish)Por esta paz, esposa, que te ofrezco, ya madura en la sangre, hecha corteza, qué paciente tributo de tristeza pagué día por día.
¡No merezco tanto dolor!
(El hombre, entre las manos a veces tiene un corazón y quiere morir con él intacto. Pero muere lleno de soledad).
Ecos lejanos traen mi voz antigua de metales; mi fría voz de hielos transparentes. ¡Que hasta tu nombre, esposa, fue en mis dientes tallo de amargas hieles minerales...!
Pero todo es ya campo sin orillas, lleno de paz. El sol se transfigura en la ceniza gris de esta clausura, y abandona sus llamas amarillas.
Yo soy para ti, esposa, como un viento que humildemente llega y se deshace contra tus ojos; en agua que renace entre sus piedras, sin color ni acento.
No es posible dar más de lo que he dado para llenar el pozo al que me asomo. El pan que yo te traigo; el pan que como tiene sabor de trigo macerado. Trigo soy con sustancia. Pan en duelo para el desconocido.
(El hombre quiere gritar "Amor" a veces, pero muere en el silencio, en tanto el alto cielo se llena de esta paz, esposa, de esta consagración definitiva).
—¡Toma mi paz de sangre!
¡Goce mi paloma del esplendor caliente de su fiesta...!
|
Békemadrigál (Hungarian)Neked én, hitvesem, békét ajánlok, ez véremben megérett, s kéreg rajtam, s mily béketűrés bú-adóját adtam napról napra érte...
Mert elég már, sok a fájdalom!
(Az ember olykor kézbe vesz egy szívet, és oly nagyon szeretne szeplőtlen halni véle. Ámde telve magánnyal hal.)
Visszhangos messziségbe hatolt rég fémes hangom, s onnan jő meg; áttetsző jégtömböknek fagyos hangja. Számat keserű epe hányszor marta, hitvesem, s még neveddel is gyötörtem!...
De mindez már csak parttalan mezőség, hol béke ül. A nap hamvába fullad, e szürke záradékból lesz majd új nap, most sárga lángját veszti a felhős ég.
Olyan vagyok számodra, hitvesem, mint alázott szél, mely jött, és összezúzta magát szemed tükrén; mint víz, ha útja alig van kő között, s még nem visz semmit.
Lehetetlen már többet hozni, annyit e kútba tömni, így fölé hajolva. Én neked kenyeremet hoztam; jól van, meggyötört búza jó szagától szaglik. Magam vagyok a búza. Fájdalomtelt kenyér, ismeretlennek.
(Szerelmet kér, kiált olykor az ember, csak hát vesztét csönd jelzi, míg a magas égben, ott fent a békeáldozat jele barangol, s az biztos, végleges már.)
Vedd, fogadd hát véres békém.
Élvezze ünnepnapját hév örömmel és tündöklőn galambom!...
|