This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Díaz-Casanueva, Humberto: La bella durmiente

Portre of Díaz-Casanueva, Humberto

La bella durmiente (Spanish)

Alma mía, ahora en esta soledad quebranta tus catedrales que la sombra sobornará sus vidrios más puros con la caída de los párpados en este obscuro otoño,
Mientras sigo triste en mi fuerza como una pesada espada en las manos de un niño.
Siempre he de escribir cuando comienzan las estrellas, escribir mis signos como pájaros que pían hacia el lado de la muerte.
Mientras mi pecho va menguando la luna desde sus pálidos secretos
Y los párpados que soplan una sombra alejándola, tristemente envejecen en la luz vaga e inhabitable.
 
Ahora ya es tarde, si la despierto se le arderán las alas y se afligirá en el error
Delira mientras delgados cuervos beben de su sombra familiarmente como negros deseos imperiosos.
Oigo que sus pies respiran y beben entre las antiguas aguas de la noche
Aquí tendida mueve una extraña campana cuyos labios apenas comprendo
Haz que el dolor te consuma para que puedas renacer en e canto, me dice
Ah! yo sé bien que he renacido a veces, más ¿de qué vale si no me reconozco?
Al invocar mi sangre asoma el tiempo de lo invisible, porque resuenan cirios, me penetran límites.
Lamen sus manos como abandonadas vestiduras las vellosas sombras
Quiero serle fiel, desposarla donde el mundo termina y sellarla con un amor insomne
Que está buscando su centro y aun no sé si caiga en el barro o en el fuego
Pero libre se baila como una llama sobre otra llama y mí edad le desaparece
Porque está despierta lejanamente, y puede caminar sobre una espada sin melancolías ni terrores.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.bcn.cl

Csipkerózsika (Hungarian)

Lelkem, most e magányban törd szét katedrálisaidat, mert az árnyék hunyt szempillákkal vesztegeti meg tiszta ablakaikat ezen a homályos őszön,
míg én szomorkodom erőmben, mint súlyos kard egy gyermek kezében.
Mindig írnom kell, ha csillagok jönnek, írnom jeleimet, mint a halál felé csipogó madarak.
Míg keblem apasztja a holdat sáppadt titkaitól,
és a szemhéjak, melyek árnyat fújnak, szomorúan messzire lökve, megvénülnek a bizonytalan és lakhatatlan fényben.
 
Immár este van, ha felébresztem, elégnek szárnyai és kínozza majd a tévedés,
delirál, míg vézna hollók isszák árnyát otthonosan, mint fekete parancsoló vágyak.
Hallom, hogy lába piheg és az éjszaka ősi vizét issza,
itt elnyúlva mozdul egy furcsa harang, melynek ajkát alig értem,
ó, bár a fájdalom emésztene, hogy újjászülethetnél a dalban, így szól
ó, tudom, hogy olykor újjászülettem, de mi haszna, ha magamra nem ismerek?
Véremet idézve feltűnik a láthatatlan ideje, mert visszhangzanak a gyertyák, s rajtam határok hatolnak át.
Mint elhagyott rongyok, nyalják kezét a bolyhos árnyak,
hű akarok lenni hozzá, eljegyezni a világ végén s megpecsételni álmatlan szerelemmel,
mely középpontját keresi s nem tudom még, a sárba esik-e vagy a tűzbe,
de szabad már, mint láng más láng felett, és az én korom eltűnik előle,
mert ébren van már messze, és egy kard élén is tud járni mélabú és rémület nélkül.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationT. I.

minimap