Darió, Rubén: Letania de nuestro señor Don Quijote

Rey de los hidalgos, señor de los tristes.

que de fuerza alientas y de ensueños vistes,

coronado de áureo yelmo de ilusión;

que nadie ha podido vencer todavía.

por la adarga al brazo, toda fantasía,

y la lanza en ristre, toda corazón.

 

Noble peregrino de los peregrinos,

que santificaste todos los caminos

con el paso augusto de tu heroicidad,

contra las certezas, contra las conciencias

y contra las leyes y contra las ciencias,

contra la mentira, contra la verdad...

 

¡Caballero errante de los caballeros,

varón de varones, príncipe de fieros,

par entre los pares, maestro, salud!

¡Salud, porque juzgo que hoy muy poca tienes,

entre los aplausos o entre los desdenes,

y entre las coronas y los parabienes

y las tonterías de la multitud!

 

¡Tú, para quien pocas fueron las victorias

antiguas y para quien clásicas glorias

serían apenas de ley y razón,

soportas elogios, memorias, discursos,

resistes certámenes, tarjetas, concursos,

y, teniendo a Orfeo, tienes a orfeón!

 

Escucha, divino Rolando del sueño,

a un enamorado de tu Clavileño,

y cuyo Pegas o relincha hacia ti;

escucha los versos de estas letanías,

hechas con las cosas de todos los días

y con otras que en lo misterioso vi,

 

¡Ruega por nosotros, hambrientos de vida,

con el alma a tientas, con la fe perdida,

llenos de congojas y faltos de sol,

por advenedizas almas de manga ancha,

que ridiculizan el ser de la Mancha,

el ser generoso y el ser español!

 

¡Ruega por nosotros, que necesitamos

las mágicas rosas, los sublimes ramos

de laurel! Pro nobis ora, gran señor.

¡Tiembla la floresta del laurel del mundo.

y antes que tu hermano vago, Segismundo,

el pálido Hamlet te ofrece una flor!

 

Ruega generoso, piadoso, orgulloso,

ruega casto, puro, celeste, animoso:

por nos intercede, suplica por nos,

pues casi ya estamos sin savia, sin brote,

sin alma, sin vida, sin luz, sin Quijote,

sin pies y sin alas, sin Sancho y sin Dios.

 

De tantas tristezas, de dolores tantos,

de los superhombres de Nietzsche, de cantos

áfonos, recetas que firma un doctor,

de las epidemias, de horribles blasfemias

de las Academias,

¡líbranos, Señor!

 

De rudos malsines,

falsos paladines,

y espíritus finos y blandos y ruines,

del hampa que sacia

su canallocracia

con burlar la gloria, la vida, el honor,

del puñal con gracia,

¡líbranos, Señor!

 

Noble peregrino de los peregrinos,

que santificaste todos los caminos,

con el paso augusto de tu heroicidad,

contra las certezas, contra las conciencia,

y contra las leyes y contra las ciencias,

contra la mentira, contra la verdad...

 

¡Ora por nosotros, señor de los tristes,

que de fuerza alientas y de ensueños vistes,

coronado de áureo yelmo de ilusión!;

¡que nadie ha podido vencer todavía,

por la adarga al brazo, toda fantasía,

y la lanza en ristre, toda corazón!

 

Búsulók királya, felséges hidalgó,

álmok palástjában délcegen hivalgó,

kinek fején hóbort az aranysisak,

senki e világon nem győzhet le téged,

pajzsod a poézis, mellyel melled véded,

s lándzsádat döfésre lelked szegzi csak.

 

Bolygó vándoroknak vándorló bolygója.

Szent lesz az országút, hogyha lábad rója,

köve megdicsőül, ha te lépsz azon,

túl bizonyosságon, lelki elbukáson,

tételes szabályon, tudákos tudáson,

minden hazugságon s minden igazon...

 

Lovagok lovagja, világot bejáró,

kerekasztal hőse, csodaváró báró,

mesék paladinja, mester, üdv neked!

Üdv neked, mert félek, nem jól áll a dolgod,

hódolattal, tapssal lázadat nem oltod,

ünnepi beszédtől ma se leszel boldog

s gúnyját a sokaknak ma is megveted!

 

Kiknek a győztes pályabér is kevés,

a becsült ódon morál már nem hiteles tét.

Ha igaz törvényben bízni reménytelen,

bálványt dicsérni mindenki kénytelen?

Ellenállni kockának, kártyának tán tudnak;

és a vezért dicsérő orfikus kórusoknak?

 

Minden délibábok felkent kergetője,

hozzád esd rajongva híred hirdetője,

kinek Pegazusa nyomodban nyerít;

hallgasd meg rímekből szőtt litániámat,

hétköznap ugarja, miből fele támadt,

de felére fátylat a titok terít.

 

Könyörögj érettünk, élni éhezőkért,

támolygó lelkekért, hit nélkül veszőkért,

kiknek szorongást hoz a nap, a derű,

kiknek megalkudni az élet parancsa,

kiknek csak nevetség minden, ami Mancha,

minden, ami hispán, nagy és nagyszerű!

 

Hogy legyen miénk is a borostyán drága

ága s rózsafádnak mágikus virága,

könyörögj pro nobis, minden fiadért.

(Zöld lombokon átfut egy fázós lehellet

s tétova testvéred, Segismundo mellett

halvány Hamlet nyújtja feléd a babért.)

 

Könyörögj, nagylelkű, büszke égi vándor,

irgalmas és bátor, tisztaszívű jámbor,

fohászkodj, járj közbe értünk, édes árny,

adj nekünk erődből, friss életadó te,

ki nélkül nincs lélek, se fény, se Quijote,

se Sancho, se Isten, se ép láb, se szárny.

 

Sok keserűségtől, fájdalomtól, bajtól,

nietzschei moráltól, rossztorkú duhajtól,

méregtől, mit doktor labdacskába gyúr,

epidémiáktól, csúf blaszfémiáktól,

akadémiáktól

válts meg, ó, nagyúr.

 

Trágár nyavalyától,

álhősök rajától,

rothadó széplelkek selypítő zajától,

kecses gyiloktól, mely finomkodva szúr,

azoktól, kik céda

étvágyának élet s becsület a préda,

válts meg, igaz úr!

 

Bolygó vándoroknak vándorló bolygója,

szent lesz az országút, hogyha lábad rója,

köve megdicsőül, ha te lépsz azon,

túl bizonyosságon, lelki elbukáson,

tételes szabályon, tudákos tudáson,

minden hazugságon, s minden igazon...

 

Imádkozz érettünk, szomorú hidalgó,

álmok palástjában délcegen hivalgó,

kinek fején hóbort az aranysisak;

senki e világon nem győzhet le téged,

pajzsod a poézis, mellyel melled véded,

s lándzsádat döfésre lelked szegzi csak!