This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Delgado, Washington: Globe Trotter

Portre of Delgado, Washington

Globe Trotter (Spanish)

Sobre arenas tan interminables como el día
imaginando nubes, palmeras, aguas, noches de luna
he caminado por los desiertos, toda mi vida.
 
Bajo luces de neón, atravesado
por el estruendo de los automóviles,
implacablemente gobernado por señales rojas y verdes,
he caminado por los desiertos, toda mi vida.
 
A menudo soñé con dulces samaritanas
y siempre he despertado en un autobús:
ajadas oficinistas me rodeaban, muertas de sueño, encadenadas
a una vida polvorienta y sin una gota de agua
en el corazón. Con insaciable sed
he caminado por los desiertos, toda mi vida.
 
Sin cesar he subido las escaleras del hotel.
Nunca vi la palmera ni el manatial soñado
ni el arco iris de la paz ni la paloma del perdón.
Angeles despiadados me miraban sin verme,
me preguntaban por mi nombre y mis señas,
me echaban el humo en la cara
y me indicaban con desdén
el camino del paraíso que nunca era un paraíso
sino las mismas arenas, el desierto
por donde he caminado, toda mi vida.
 
Si entraba en el salón vetusto
el viejo inquisidor se atragantaba,
lanzaba al aire el humo, el café, la sonrisa
y me preguntaba por Mariena.
 
¿Mariena, Mariena? ¿Quién es Mariena?
Suspendida está en el aire, lejos de este desierto
y yo nunca la he visto.
Vivirá en su isla rosada, en su casa pequeña,
en su granja con gansos y conejos o se habrá ahogado
en las aguas azules del mar Mediterráneo.
Ese oasis no me sirve,
el viejo inquisidor se marchó hace tiempo y me ha dejado
una angustia inútil, un nombre
que he de llevar a cuestas para nada
mientras camino por los desiertos, toda mi vida.
 
Las estrellas de los policías brillan y tintinean,
los estudiantes pasan con libros o muchachas bajo el brazo,
la niebla ligera se levanta para que duerma en la calle
esta primera noche primaveral del año.
 
De buena gana leería una novela de Voltaire,
conversaría con mis viejos amigos,
tomaría un café, fumaría un cigarro.
En el arenal interminable todo es un sueño tan desesperado
como la niebla, las palmeras y la dulce samaritana.
He caminado por los desiertos, toda mi vida
y nunca me acompañó nadie.
 
A veces se dibujan ante mis ojos historias de fantasmas:
aposentados en lujosos palacios ahuyentan
a los escopetados compradores durante el día,
en la noche alimentan y consuelan a las pobres gentes.
Otras veces son ladrones: después de años de cárcel y miseria
roban con fortuna una casa opulenta
y disfrutan los goces de la vida
o reparten limosnas a la puerta del templo.
 
En la soledad del arenal no hay palacios ni opulentas casas
ni pobres gentes ni fastidiosos compradores
ni puerta ni templo ni limosna
ni goces de la vida.
Toda mi vida he caminado por los desiertos
y ahora estoy triste.
 
Una vendedora de claveles canta o llora en mi oído.
¿qué haría yo con un clavel en el desierto?
He caminado solo y sin equipaje toda mi vida,
estos claveles son también un desesperado sueño
aunque la melodiosa vendedora me contemple con lastimados ojos
como si ella fuera el fantasma y yo la pobre gente
llegada en la gran noche a las puertas del palacio lujoso.
He caminado por los desiertos, toda mi vida
y nunca llegué a ninguna parte.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.mundopoesia.com

Globetrotter (Hungarian)

Homoktengeren, mely határtalan, mint a nap,
felhőkről, pálmákról, forrásokról, holdas éjekről ábrándozva
róttam a sivatagokat egész életemben.
 
Neonfények alatt vágtam át
a gépkocsik zajos zűrzavarán,
vörös és zöld jelzőlámpák irgalmatlan irányítása alatt
róttam a sivatagokat egész életemben.
 
Gyakran álmodtam édes szamaritánus asszonyokról,
s mindig az autóbuszban ocsúdtam fel:
elnyűtt, halálfáradt, álmos tisztviselőnők nyüzsögtek körül
egy poros élet béklyójába verve és egyetlen csöpp víz nélkül
szívükben. Olthatatlan szomjúsággal
róttam a sivatagokat egész életemben.
 
Szüntelenül szállodalépcsőkön szaladgáltam.
Sosem láttam pálmafát, sem a megálmodott forrást,
sem a béke szivárványát, sem a bűnbocsánat galambját.
Könyörtelen angyalok meredtek rám,
nevem és címem iránt érdeklődtek,
arcomba pöfékelték a füstöt,
és megvetően irányították lépteimet
a paradicsomba, amely sosem volt paradicsom,
hanem ugyanaz a homok, ugyanaz a sivatag,
amelyet róttam egész életemben.
 
Amint belépett az ósdi szalonba,
a vén inkvizítor fuldokolni kezdett,
levegőbe hányta a füstöt, a kávét, a mosolyt,
es Marienáról kérdezősködött.
 
- Mariena, Mariena? Kicsoda az a Mariena?
A levegőben lebeg, távol ettől a sivatagtól,
es én nem láttam őt soha.
Rózsaszigeten él tán, kicsiny kunyhójában,
tanyáján, ludai és nyulai közt; vagy tán vízbe fulladt,
a Földközi-tenger tintakék tajtékjába.
Minek nekem ez az oázis,
a vén inkvizítor régen eltávozott, es hasztalan szorongást
hagyott hátra nekem, egy nevet,
melyet most aztán hurcolhatok hiába,
mialatt a sivatagokat rovom egész életemben.
 
A rendőrök csillagai csillognak és csilingelnek,
diákok sétálnak, markukban könyv vagy egy lány keze,
könnyű köd kavardul az alvó sikátorban,
ez az esztendő első tavaszi éjszakája.
 
Jókedvűen olvasnám Voltaire valamelyik művét,
elcsevegnék régi barátaimmal,
felhörpintenék egy kávét, elszívnék egy cigarettát.
A határtalan homoktengerben minden oly kétségbeejtő álom,
mint a köd, a pálmafák s az édes szamaritánus asszony.
Róttam a sivatagokat egész életemben,
és sohasem kísért senki.
 
Olykor látomások rajzolódnak ki szemem előtt:
fényes palotákba betelepedettek ijesztgetik
napközben a gőgös vásárlókat,
éjszaka pedig táplálják és vigasztalják a szegényeket.
Máskor meg rablókat látok: tömlöc és nyomorúság évei után
szerencsésen kifosztanak egy dúsgazdag házat,
és élvezik az élet örömeit,
vagy alamizsnát osztogatnak a templom kapujában.
 
A homoksivatag magányában nincsenek se paloták, se dúsgazdag házak,
se szegények, se kiállhatatlan vásárlók,
se templomkapuk, se alamizsnálkodások,
se életörömök.
Róttam a sivatagokat egész életemben,
és most itt búslakodom.
 
Narancsáruslány dalol vagy zokog a fülembe.
- Mit keresnék én egy naranccsal a sivatagban?
Poggyász nélkül, magányosan kóboroltam egész életemben,
ez a narancs is csak reménytelen álom itten,
noha a dallamos szavú narancsáruslány úgy bámul rám,
mintha ő volna a kísértet, és jómagam a szegénynép,
amely éjnek évadján eljut a fényűző palota kapuihoz.
Róttam a sivatagokat egész életemben,
és sohasem jutottam el sehová.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationM. Z.

minimap