Delgado, Washington: Los poetas

Disecan flores en sus gabinetes
o cuentan pelos
o enumeran los nombres de mujeres
que amaron o quisieron amar
o hubieran amado de haberlo querido.

Se asoman a sus ventanas,
contemplan el mundo y se sonríen
porque la soledad es confortable
o lloran porque es melancólica
o maldicen porque si no
¿qué sentido tendrían sus vidas?

A menudo se emborrachan
con tabaco y aguardiente
y placeres sexuales y otros placeres
igualmente nerviosos o simplemente
con el aire de la primavera,
pero si alguien los pincha
revientan miserablemente
y entonces su melancolía es incurable.

A veces abren sus puertas,
salen a la calle, conversan con sus vecinos,
comprenden algunas verdades,
sufren y esperan
como todo el mundo,
y escriben unas líneas,
un libro o muchos libros
que el mundo recuerda
días, meses, años o siglos.

Kamrájukban virágokat préselnek,
vagy hajszálakat számlálgatnak,
vagy felsorolják a nevét azoknak az asszonyoknak,
akiket szerettek vagy szeretni akartak,
vagy szerették volna, ha szerethették volna.

Kihajolnak az ablakukon,
bámulják a világot, és mosolyognak,
mert a magány kényelmes dolog.
Vagy sírnak, merthogy olyan szomorú.
Vagy átkozódnak, mert ha nem,
mi értelme lenne életüknek.

Gyakran megrészegülnek
dohánytól és pálinkától
és nemi gyönyöröktől és más
hasonló idegizgalmaktól,
vagy egyszerűen a tavaszi levegőtől...
De ha valaki hozzájuk ér,
szánalmasan elpityerednek, s akkor
búskomorságuk gyógyíthatatlan.

Néha kitárják a kaput,
sétálnak, szomszédokkal beszélgetnek,
megértenek néhány igazságot,
szenvednek és reménykednek
mint a világon mindenki,
és írnak egypár sort,
egy könyvet, vagy több könyvet
emlékeznek a világra napok,
hónapok, évek vagy évszázadok óta.