Eielson, Jorge Eduardo: Los jóvenes sabios en invierno

Quién sabe en qué brazo divino, alado y nocturno,
La oscura vivienda terrestre reposa,
Cuando sobre la nieve de casas dormidas, eterno,
El mágico gallo su alba sostiene, cual naipe
Dorado que asoma en la noche. Sería ceniza
De gloria la dulce bujía en las noches
De invierno, que tiende llanuras de pluma
Su negra enseñanza pisando la estufa,
Heladas veredas y casas caídas de hollín y de luna.
 
Y la huella del vago en la banca marmórea,
Que duerme y deslíe su lápiz de sueño en la fuente.
O la fría, también, primavera que se hunde
Con rosas y todo detrás de la luna, sus ojos,
sus dedos con fósforos abriendo otro cielo dormido.
 
Grises montañas que avanzan sería el reposo,
Por sobre los valles o espuma de libros,
Que jóvenes pálidos leen en desvelo, dobladas
Sus frentes de amargo cartón ante Palas,
Y la pluma, el trofeo, a un lado cual naves
Remotas, que negros hisopos alfombran de hastío.
 
Quién sabe qué cráneo de cera inclinado y augusto
Vacía en la azul biblioteca su grave magnolia,
O qué inteligencia de nieve ha cavado en la noche
Los astros, ventanas y pinos cuya barba es poesía
En las noches de invierno que huyen en humo y ceniza.

Ki tudja, milyen isteni, szárnyas és éjszakás
karok közt nyugszik a sötétlő földlakás,
midőn az alvó házak haván a bűvös örök
kakas úgy tartja a hajnalt, mint aranyos
kártyalapot, amely kivillan az éjből? Dicső
hamu lenne így, minden, a téli éjszakákban
a szelíd gyertya, mely tollsíkságokat terít szét,
sötét tanítása a kályhára lép,
fagyos ösvényekre s leomlott korom- meg holdházakra.
 
És a márványpadon lábnyoma a csavargónak,
aki szunnyad, s álomirónját a forrásban oldja fel,
vagy netán a hideg tavaszban, amely alámerül
rózsástul és mindenestül a hold mögött, amint
a pillantása meg ujja egy másik alvó eget nyit gyufával.
 
Előnyomuló; szürke hegység lenne a nyugalom,
völgyeken át vagy tajtékzó könyvek fölött,
miket sápadt ifjak falnak álmatlanul Pallas
előtt meghajtva keserű kartonhomlokukat;
és a toll, a trófea, valahol, mint távoli hajók, amelyeket
fekete szenteltvízhintők borítanak a csömör szőnyegével.
 
Ki tudja, milyen hajlott és magasztos viaszkoponya ontja
a kék könyvtárba komoly magnóliáját,
vagy milyen hóértelem vájt az éjszakába
csillagot, ablakot s költészetszakállú fenyőket,
a füstből és a hamuból elszökő téli éjszakákban?