Ferrán, Jaime: Segovia

Alma de luz, Segovia. Tierra erguida

que por el aire, desterrada, vuela .

El horizonte otea, centinela,

tu hosca piedra grajera y encendida.

Por los caminos de tu luz dormid a

el corazón, como una sombra, vuela .

A la alameda inquieta y verde cela

tu alameda de roca detenida.

El Eresma te cerca. Con un gesto

manso de amor desciende la solana .

Pero tu cuerpo enhiesto y siempre enhiest o

sueña una primavera más lejana .

Cuerpo de amor, al sol, al viento expuesto.

Alta y muda Segovia castellana.

Fényes lélek, Segovia. Jószerint csak

lebegsz a föld felett, a levegőben.

A látóhatárt kémli, magas őrszem,

komor csókaköved, hajnal ha pírt ad.

A szív, mint fent sötétlő árnyék, virraszt

pár utadon, mit alvó béke önt el.

Sétányodnak, mely izgőn-mozgón zöldell,

őrizetet merev kősétány, szirt ad.

Körbefon az Eresma. Szeretettel

ereszkedik eléd a napos oldal.

Ám tested vár, sudár és rezzenetlen,

álmodozik: a tavasz vajon hol van?

Napnak, szélnek kitett, szerelmes tested.

Kasztíliai város, vén és szótlan.