Florián, Mario: De Cantar de Ollantaytanpu

Por tus calles de piedra camino hacia los dias
del pasado, tocando los muros con mis dedos.
Entre la voz del agua, entre un olor de trinos,
camino rumia y rumia mi coca dulce de ebrio.
 
¡Ebrio! ¡Inspirado! ¡Nuevo! ¡Un habitante quechua!
Ciudad solar, tu soplo me cubre de patatas.
Me vuelves un durazno (todo lleno de flores),
un haravec que explica los cantos de un amauta.
 
¡Escucha, Ollantaytampu! Soy guija de desgracia.
Un ventarrón punero más bravo que tu viento.
Por tus ventanas miro las glorias A mi raza.
Y en tus altares pongo, ñujch'u, mi arrobamiento.
 
No traducir deseo tus cóleras de siglos,
tus júbilos de casta, tus grandezas de pueblo;
los dioses que cegaron tus ojos con sus hondas,
tus hornacinas donde el sol doraba qeros.
 
No quiero que me digas cómo eran los titanes
que, a la espalda, cual quipe, trajeron monolitos;
cómo las multitudes que las piedras labraron
y en los muros pusieron cabezas de felino.
 
No quiero que me digas qué cosa significa
tu Signo Escalonado (tal vez una escalera?);
qué cosa tus murallas y tus despeñaderos
(por donde despeñóse, ayer, la raza quechua).
 
No quiero que me impregnes la sangre de los ritos,
ni que hagas la lisonja de taquis y doncellas;
no me hables del estigma de los conquistadores,
del eco de alaridos al fondo de las peñas.
 
Calma tu adoratorio, sujeta tus andenes;
la piedra en que amarrabas al padre sol sujeta.
Echa lazo a tus muros, echa lazo a tus plazas,
haz dormir a tus piedras un sueño largo de piedra.
 
Desvía de mis ojos la cabeza de Ollanta
dulcemente soñando con su amor imposible;
también su brazo aleja, su pututo guerrero,
su voz que convocaba la selva con sus tigres.
 
Aparta el corazón de puma, de cernícalo,
de Inca Manco luchando con águilas Pizarros.
Oculta, bajo tierra, los ojos de aquel inca,
contemplándote siempre desde cerros lejanos.
 
No me ofrezcas el vuelo de cóndores y tuyas,
el soplar de tu viento en carrizo o en cuerno;
tu plañir de palomas, tu resaca de espigas,
tu costumbre remota de pulsar aguaceros.
 
No me des las verduras de vaguadas y cumbres,
los claveles, los ñorbos, los panales de enero;
la canción de tu río, las mazorcas doradas,
el resplandor que viene de un azul de neveros.
 
No me des la tristeza de tus hijos de ahora
-piedras despedazadas al rodar de la altura-,
que ocupan los recintos (que habitaron señores),
cuyas puertas guardaban, perros fieles, los pumas.
 
¡Niégame todo, padre! ¡No me niegues tan sólo
ser musgo de tus piedras, triste musgo dorado!...
¡Déjame ser un hueso de tu montón de huesos!
¡Sacrifícame en tu ara, con tumi, Ollantaytampu!
 
¡Acógeme en tu seno! ¡Ocúltame en un hoyo
de granito! ¡Golpéame! ¡Considérame llama
de pronóstico! ¡Bebe mi sangre de poeta!
¡Y reza, reza, reza, Ciudad del Sol! ¡Y calla!...
 
¡A la vida, mañanal... ¡Padre mío, a la vida
devuélvame, mañana: cuando tu pueblo exalte
su libertad, su tierra! ¡Dispárame a la vida!
¡Hazme trueno, pututo, canto épico del Ande!
 
 
1966

Elindulok utcáid kövein, el a régmúlt
napokba, ujjaimmal házfalaidhoz érek.
A beszédes vizek közt, csicsergés illatában
kérődzöm föl az édes és koka részegséget.
 
Részegen! Megszállottan! Új vér! Kecsua polgár!
Nap városa, fuvalmad a krumplik áradása.
És föltámad barackfád (telis-tele virággal)
s haraveked, ki ősi dalaid magyarázza.
 
Figyelj, Ollantaytampu! Balsors kavicsa, szólok.
Szólok, punói nagy szél, viharaidnál bátrabb.
Ablaknyílásaidból fajtám dicsfényét látom.
Oltárkövedre, nyuhcsut, helyezem ezt a lázat.
 
Nem fordítom más nyelvre százados háborgásod,
a fajta ujjongását, a nép hatalmas üdvét,
szemedbe parittyázó isteneid családját,
s hol a kupát arany Nap süti, a falifülkét.
 
Nem akarom, hogy elmondd, kik voltak a titánok,
akik a kövek tömbjét zsákként vállukra dobták,
miféle sokaság gyűlt ide követ faragni
s a falakra helyezní a macskapofa formát.
 
Nem akarom, hogy elmondd, mit akartál tudatni
a Lépcsőzetes Jellel (egy lajtorja alakja?),
és mit a falaiddal, mit a fennsíkjaiddal
(ahol hazát talált egy nap a kecsua fajta).
 
Nem akarok betelni a szertartás vérével,
táncosodként, szüzedként ne dédelgess te engem,
ne szólj a hódító nép szentséges sebhelyéről
s a visszhangzó sikolyról a mély sziklaveremben.
 
Bálványköved ledőljön, vidd megművelt mezőid,
vidd a követ, ahová a Nap Atyát börtönözted.
Vess hurkot falaidra, vess hurkot tereidre.
És köveid kőálmot aludjanak körötted.
 
Tépd ki tekintetemből, tépd ki Ollanta arcát,
mely édes látomásként tükröz egy holt szerelmet,
és távoztasd el karját, halálos pututóját,
s ne halljam, hogy kiáltoz erdei tigriseknek.
 
És távoztasd el tőlem a puma s az ölyv szívét,
a Pizarro-sasokkal harcoló Manko Inkát.
Temesd a föld mélyébe az inka pillantását,
ki örökös és messzi hegycsúcsokról tekint rád.
 
Ne kínálgasd a kondor s a tuya-madár röptét,
sás közt vagy szarukürtben fölzengő szél fújását,
galambjaid nyögését, kalászos hordalékod
s ős-szokásod, a zápor szíjjal ostorozását.
 
Ne kínálgasd hegyormod s völgymélyed sűrű zöldjét,
a szegfűt meg a ñorbót, méhkasok januárját,
folyóid énekét, aranyló csövű kukoricádat
s havas csúcsaid kék és lángtündökletes árját.
 
Ne kínálgasd ma élő szülötteid keservét
- magasból mélybe görgő kőtörmelék e népség -,
kik oly földön lakoznak (egykor urak hazája),
melynek pumák őrizték hajdan a kerítését.
 
Tagadj meg tőlem mindent, atyám! Csak hadd lehessek
kőtömbjeid mohája, arany és bársony talpu!...
Tedd, hogy legyen belőlem csonthalmod árva csontja!
Oltárodon tumiddal ölj meg, Ollantaytampu!
 
Fogadj be mellkasodba! Rejts el egy gránit árok
mélyében! Ostorozz meg! Lásd jóslatok hatalmas
lángját tüzemben! Idd ki versem költői vérét!
És imádkozz, imádkozz, Nap Városa! És hallgass!...
 
Föltámadás holnapja!...  Atyám, te bűvölj holnap
elevenné: ha néped fölépíti hazáját
földből és szabadságból! Zuhints az új világba!
Menny dörgését, pututo, Az Andok epikáját!