Gómez de Avellaneda, Gertrudis: A holdhoz (A la luna in Hungarian)
|
A la luna (Spanish)Tú, que rigiendo de la noche el carro, Sus sombras vistes de cambiantes bellos, Dando entre nubes -que en silencio arrollas- Puros destellos,
Para que mi alma te bendiga y ame, Cubre veloz tu lámpara importuna... Cuando eclipsada mi ventura lloro, ¡Vélate, luna!
Tú, que mis horas de placer miraste, Huye y no alumbres mi profunda pena No sobre restos de esperanzas muertas Brilles serena.
Pero ¡no escuchas! Del dolor al grito Sigues tu marcha majestuosa y lenta, Nunca temiendo la que a mí me postra, Ruda tormenta.
Siempre de infausto sentimiento libre, Nada perturba tu sublime calma Mientras que uncida de pasión al yugo, Rómpese mi alma.
Si parda nube de tu luz celosa Breve momento sus destellos vela, Para lanzarla de tu excelso trono Céfiro vuela.
Vuela, y de nuevo tu apacible frente Luce, y argenta la extensión del cielo ¡Nadie ¡ay! disipa de mi pobre vida Sombras de duelo!
Bástete, pues, tan superior destino; Con tu belleza al trovador inflama; Sobre los campos y las gayas flores Perlas derrama;
Pero no ofendas insensible a un pecho Para quien no hay consolación ninguna Cuando eclipsada mi ventura lloro, ¡Vélate, luna!
|
A holdhoz (Hungarian)Te, ki fönn hajtván fogatát az éjnek, látod árnyak szép színeváltozásit, hintve felhők közt – ha suhansz a csöndben – tiszta sugárid,
hold, a lelkem hogy szeretettel áldjon, född el, oh, tüstént a te kandi lámpád ... Éjre vált sorsom siratom, jaj, öltse arcod a fátylát!
Te, ki láttad volt ama boldog órám, ringj tovább, s több fényt ne fakassz e kínra ... Holt remények dúlt kövein derűsen vissza ne csillanj!
Ám ne is hallgasd meg e jajkiáltást, lassudad, fennkölt utadat bejárva sohse tarts attól, mi valóm kegyetlen porba alázza.
Hisz te ment vagy mindama szenvedélytől, vágy sosem ront bölcs nyugodalmad ellen, míg engem gyötrőn leigáz ez érzet, s megtöri lelkem.
Mert ha féltékeny feketén a felhő kurta percig rád-borul, éjbe sújtva, hogy ragyogj trónod magasán, zefír kél, száll, s tovafújja.
Száll, s szelíd orcád rezegő ezüstje újra égboltunk terein kiárad ... Árva éltemről soha el nem illan árnya a gyásznak!
Hagyj el hát, üdvös hivatásod űzd csak, gyújts tüzet, bájlón, trubadúr szivébe, gyöngyöket szórj száz viduló virágra s szerte a rétre ...
Ám e bús keblet, mely iránt nem enyhülsz, szívtelen kénnyel s cudarul ne bántsd hát ... Éjre vált sorsom siratom, jaj, öltse arcod a fátylát!
|