García Lorca, Federico: ¡Cigarra!
|
¡Cigarra! (Spanish)¡Cigarra! ¡Dichosa tú!, que sobre el lecho de tierra mueres borracha de luz.
Tú sabes de las campiñas el secreto de la vida, y el cuento del hada vieja que nacer hierba sentía en ti quedóse guardado.
¡Cigarra! ¡Dichosa tú!, pues mueres bajo la sangre de un corazón todo azul. La luz es Dios que desciende, y el sol brecha por donde se filtra.
¡Cigarra! ¡Dichosa tú!, pues sientes en la agonía todo el peso del azul. Todo lo vivo que pasa por las puertas de la muerte va con la cabeza baja y un aire blanco durmiente. Con habla de pensamiento. Sin sonidos... Tristemente, cubierto con el silencio que es el manto de la muerte.
Mas tú, cigarra encantada, derramando son, te mueres y quedas transfigurada en sonido y luz celeste.
¡Cigarra! ¡Dichosa tú!, pues te envuelve con su manto el propio Espíritu Santo, que es la luz.
¡Cigarra! Estrella sonora sobre los campos dormidos, vieja amiga de las ranas y de los oscuros grillos, tienes sepulcros de oro en los rayos tremolinos del sol que dulce te hiere en la fuerza del Estío, y el sol se lleva tu alma para hacerla luz.
Sea mi corazón cigarra sobre los campos divinos. Que muera cantando lento por el cielo azul herido y cuando esté ya expirando una mujer que adivino lo derrame con sus manos por el polvo.
Y mi sangre sobre el campo sea rosado y dulce limo donde claven sus azadas los cansados campesinos.
¡Cigarra! ¡Dichosa tú!, pues te hieren las espadas invisibles del azul.
|
Tücsök! (Hungarian)Tücsök! Boldog vagy nagyon! Mert a fénytől részegülten halhatsz meg föld-ágyadon!
Szántóföldek tanitották meg neked az élet titkát, vén tündér regélt a fűről, egyszer régesrégen itt járt, s megszületni látta éppen.
Tücsök! Boldog vagy nagyon! Mert csupa kék szívnek vére hull le rád halálodon. Isten a fény, földre szállott, és a nap, rés csupán, min átszivárog.
Tücsök! Boldog vagy nagyon! Mert ha rád virrad halálod, kék ég súlya hátadon. Homlokát, ki él, lehajtja, hol Halál kapui állnak, átsuhannak mind alatta, arcuk színe belesápad. Gondolat-szavuk, ha szólnak, hang se őrzi… Puszta bánat, csöndességbe burkolóznak, köntösébe a halálnak.
Ó, tücsök, száz dal patakja, hogyha meghalsz, mily varázslat! Átformálódsz puszta hangra, égi fény marad utánad.
Tücsök! Boldog vagy nagyon! Mert Szentlelked köpenye elfed s fénye ragyog.
Tücsök! Zengő, égi csillag, szunnyadó mezők fölötti, jó barátod béka, hangya, szöcske népség s mind a többi. Színaranyból vert koporsód késő alkonypír füröszti, s annyi sebe közt a nyárnak perzselődve tündökölni, lelked a nap elragadja, fénybe von.
Légy tücsök, szivem, e tarka, isteni mezők fölötti. Kék egekből hullt halálát, mely halk énekkel köszönti, s hogyha messze száll a lelkem, porba-szélbe szórja földi hamvaim egy ismeretlen, édes asszony.
Vérem zöld mezőkre leljen, s enyhet adjon, hogyha ősi szerszámát a földre rakva, bús paraszt dől rá tünődni.
Tücsök! Boldog vagy nagyon! Mert a kékség láthatatlan kardja zengve sujt agyon.
|
