García Lorca, Federico: Cantos nuevos

Dice la tarde: "¡Tengo sed de sombra!"

Dice la luna: "¡Yo, sed de luceros!"

La fuente cristalina pide labios

y suspira el viento.

Yo tengo sed de aromas y de risas,

sed de cantares nuevos

sin lunas y sin lirios,

y sin amores muertos.

Un cantar de mañana que estremezca

a los remansos quietos

del porvenir. Y llene de esperanza

sus ondas y sus cienos.

Un cantar luminoso y reposado

pleno de pensamiento,

virginal de tristeza y de angustias

y virginal de ensueños.

Cantar sin carne lírica que llene

de risas el silencio

(una bandada de palomas ciegas

lanzadas al misterio).

Cantar que vaya al alma de las cosas

y al alma de los vientos

y que descanse al fin en la alegría

del corazón eterno.

Az este így szól: „Szomjazom az árnyra!”

A hold meg így: „A csillagfényt kivánom!”

A kristály forrás égő ajkat áhit,

s a szél, hogy zúgva szálljon.

Vidám kacaj, száz illat oltja szomjam;

én túl a holdvilágon,

halott szerelmeken túl,

új énekekre vágyom.

Hajnalban ébredt dalt, hogy felkavarja

az eljövendő bársony

vizét, s tajtékja, langy iszapja

merő reményre váljon.

Gondolatokkal telt, vakító tiszta,

amit a fény, ha átfon,

nem férhet hozzá bánat és szorongás,

nem fér hozzá az álom.

Testetlen lírát, mely kacagva győz majd

a puszta némaságon,

(vak galambok titokzatos csapatja

a légben szerteszállong).

E dal a dolgok értelméig érjen,

szellők lelkébe szálljon,

s a halhatatlan szív öröme mélyén

hűs pihenőt találjon.