García Lorca, Federico: El lagarto viejo
|
El lagarto viejo (Spanish)En la agostada senda he visto al buen lagarto (gota de cocodrilo) meditando. Con su verde levita de abate del diablo, su talante correcto y su cuello planchado, tiene un aire muy triste de viejo catedrático. ¡Esos ojos marchitos de artista fracasado, cómo miran la tarde desmayada!
¿Es éste su paseo crepuscular, amigo? Usad bastón, ya estáis muy viejo. Don Lagarto, y los niños del pueblo pueden daros un susto. ¿Qué buscáis en la senda, filósofo cegato, si el fantasma indeciso de la tarde agosteña ha roto el horizonte?
¿Buscáis el azul limosna del cielo moribundo? ¿Un céntimo de estrella? ¿O acaso estudiasteis un libro de Lamartine, y os gustan los trinos platerescos de los pájaros?
(Miras al sol poniente, y tus ojos relucen, ¡oh dragón de las ranas! con un fulgor humano. Las góndolas sin remos de las ideas, cruzan el agua tenebrosa de tus iris quemados.)
¿Venís quizá en la busca de la bella lagarta, verde como los trigos de mayo, como las cabelleras de las fuentes dormidas, que os despreciaba, y luego se fue de vuestro campo? ¡Oh dulce idilio roto sobre la fresca juncia! ¡Pero vivir!, ¡qué diantre! me habéis sido simpático. El lema de "me opongo a la serpiente" triunfa en esa gran papada de arzobispo cristiano.
Ya se ha disuelto el sol en la copa del monte, y enturbian el camino los rebaños. Es hora de marcharse, dejad la angosta senda y no continuéis meditando. Que lugar tendréis luego de mirar las estrellas cuando os coman sin prisa los gusanos.
¡Volved a vuestra casa bajo el pueblo de grillos! ¡Buenas noches, amigo Don Lagarto!
Ya está el campo sin gente, los montes apagados y el camino desierto; sólo de cuando en cuando canta un cuco en la umbría de los álamos.
|
Az öreg gyík (Hungarian)Napszítta úton álltam, s ott járt a gyík (e törpe kis krokodil) is éppen eltünődve. Mint poklokbéli pátert zöld reverenda födte, s e megnyerő jelenség – tükörsima a bőre –, hasonlított felettébb egy öreg tanerőre. Bukott szinészhez illő mélységes bú gyötörte, amint az alkonyatban szertenézett.
Szokott sétája, nemde, ha itt az est, barátom? Botot vigyen magával, hogy biztonságban töltse. – nem éppen ifju gyík már! – e nyugodalmas estét, s a kölykök ne ijesszék! Ugyan mit is keresgél, bölcsek hunyorgó bölcse, a láthatárt az alkony, mint tétova kísértet, ha száz darabba törte?
A haldokló kék égből vár égszín alamizsnát, egy csillagverte fillért? Örökre szivébe zárta vajon e víg madárzsivajgást, mert megtetszett Lamartine méla könyve?
(Szemed a napba bámul emberszem csillogással – ámulnak mind a békák – s a nap vakít belőle. Az eszmék gondolája parázsló íriszednek titokzatos vizében csobogva ring előre.)
Talán egy gyík-kisasszony után lopakszik éppen, ki zöld, akár a zsenge búza zöldje, miként az alvó forrás elomló haja fürtje, ki szép szavát nevette, s el is futott előle. Ó, félbe tört, igéző idill a ciprusok közt! De élni kell! Szavamra ön szívem összetörte!
Ki így szól: „Szembeszállok a kígyóval!” – keresztény hivői közt e földnek, a kisértőt legyőzte.
A messzi hegytetőn a napkorong eloszlott; felbőg a lomha csorda elmenőben.
Indulni kéne immár e napkiszítta úton, minek bolyongna eltünődve. A csillagok világán ámulni, hova surran, ha testén egyszer férgek kapnak össze?
Siessen hát! A háza felett tücskök tanyáznak. Jó gyík uram, az ég ügyeljen önre!
Egy lélek sincs a réten, s a húnyt hegyen körötte, oly elmosódó minden, kakukkszó vág a csöndbe a nyárfák sűrüjéből közbe-közbe.
|
