García Lorca, Federico: New York – Oficina y denuncia
|
New York – Oficina y denuncia (Spanish)Debajo de las multiplicaciones hay una gota de sangre de pato. Debajo de las divisiones hay una gota de sangre de marinero. Debajo de las sumas, un río de sangre tierna. Un río que viene cantando por los dormitorios de los arrabales, y es plata, cemento o brisa en el alba mentida de New York. Existen las montañas, lo sé. Y los anteojos para la sabiduría, Lo sé. Pero yo no he venido a ver el cielo. Yo he venido para ver la turbia sangre, la sangre que lleva las máquinas a las cataratas y el espíritu a la lengua de la cobra. Todos los días se matan en New York cuatro millones de patos, cinco millones de cerdos, dos mil palomas para el gusto de los agonizantes, un millón de vacas, un millón de corderos y dos millones de gallos que dejan los cielos hechos añicos. Más vale sollozar afilando la navaja o asesinar a los perros en las alucinantes cacerías que resistir en la madrugada los interminables trenes de leche, los interminables trenes de sangre, y los trenes de rosas maniatadas por los comerciantes de perfumes. Los patos y las palomas y los cerdos y los corderos ponen sus gotas de sangre debajo de las multiplicaciones; y los terribles alaridos de las vacas estrujadas llenan de dolor el valle donde el Hudson se emborracha con aceite. Yo denuncio a toda la gente que ignora la otra mitad, la mitad irredimible que levanta sus montes de cemento donde laten los corazones de los animalitos que se olvidan y donde caeremos todos en la última fiesta de los taladros. Os escupo en la cara. La otra mitad me escucha devorando, orinando, volando en su pureza como los niños en las porterías que llevan frágiles palitos a los huecos donde se oxidan las antenas de los insectos. No es el infierno, es la calle. No es la muerte, es la tienda de frutas. Hay un mundo de ríos quebrados y distancias inasibles en la patita de ese gato quebrada por el automóvil, y yo oigo el canto de la lombriz en el corazón de muchas niñas. Óxido, fermento, tierra estremecida. Tierra tú mismo que nadas por los números de la oficina. ¿Qué voy a hacer?, ¿ordenar los paisajes? ¿Ordenar los amores que luego son fotografías, que luego son pedazos de madera y bocanadas de sangre? San Ignacio de Loyola asesinó un pequeño conejo y todavía sus labios gimen por las torres de las iglesias. No, no, no, no; yo denuncio. Yo denuncio la conjura de estas desiertas oficinas que no radian las agonías, que borran los programas de la selva, y me ofrezco a ser comido por las vacas estrujadas cuando sus gritos llenan el valle donde el Hudson se emborracha con aceite.
|
New York – Iroda és vádirat (Hungarian)A szorzások eredményei alá egy kacsa vére cseppent, az osztások eredményei alatt egy tengerész vére feketéllik. A végösszegek alatt egy lágy vérfolyam, a külvárosok rozzant ágyairól dalolva hömpölygő folyó, mely ezüst, cement vagy szellő izű, New York mennyboltra hazudott hajnalában. Ó, vannak roppant nagy hegyek, tudom; s akad a bölcsességnek is még pápaszem. Tudom. De én nem azért jöttem, hogy az eget nézzem, hanem hogy lássam a zavaros vért, a vért, amely a gépeket viszi a vízeséshez és a gondolatot, a kobrakígyó sziszegő nyelvéhez. New Yorkban mindennap leölnek négymillió kacsát, ötmillió disznót, kétezer galambot a haldoklók kényére, egymillió tehenet, másik millió bárányt és kétmillió kakast. És sikolyuk darabokra hasogatja az eget. Jaj, könnyebb zokogva bicskát fenni, vagy vizslát ölni dús vadászaton, mint elviselni a zsongó szürkületben a végeérhetetlen tejvonatokat, a végeérhetetlen vérvonatokat s az illatszergyárosok foglyaiként gördülő megbilincselt-kezű rózsák vonatát. A kacsák és a galambok, a bárányok és a disznók, odahullajtják vérük cseppjeit a szorzások eredményei alá. És az összezsúfolt tehenek szörnyű bőgése szenvedéssel tölti meg a völgyet, ahol a Hudson folyó megrészegül az olajtól. Én vádat emelek mindazok ellen, kik nem ismerik az élet másik oldalát, a megválthatatlan részét a világnak, azok ellen, akik ugy halmoznak cementet cementre heggyé, hogy e hegyekben ott lüktet az elfelejtett kis állatok szíve. Mert a bőrlyuggatások végső ünnepén mind e cement-szemétdombra kerülünk. Beleköpök az arcotokba. De a gyengébb fél csak reám hallgat, ha fal, dalol, vagy lengve, tisztán röppen, mint gyermekek a házmesterlakásban, ha törékeny pálcikákat visznek a gödörhöz, ahol a rovarok antennái rozsdásodnak. Nem pokol, ez csak az utca. Nem halál ez, csak gyümölcskereskedés. Megtört folyók és elérhetetlen távolságok világa él egy autó-elgázolta macska tört lábában. És hallom a galandféreg dalát sok hajfonatos kislánynak szívében. Rozsda, penész és rengő föld. Te magad, föld, aki ott úszol az irodáknak szám-hullámain. Hát mit tegyek? Rendezzem tán a tájat? Szerelmeket, melyekből egyszer fénykép lesz csak? Mely később fadarabka lesz s egy kortyintásnyi vér? Hisz Loyolai Szent Ignác is megölt egyszer egy kis nyulat, és ajkai még most is nyöszörögnek a templomtornyokon. Nem, nem; én vádat emelek, én vádat emelek a kihalt irodák álnok összeesküvése ellen, mert nem sugározzák e haldoklást, mert elmossák az őserdők terveit, és a meggyötört tehenek étkeül ajánlkozom, amikor bőgésük betölti a völgyet, ahol a Hudson folyó megrészegül az olajtól.
|
