García Lorca, Federico: Romance de la guardia civil española

Los caballos negros son.
Las herraduras son negras.
Sobre las capas relucen
manchas de tinta y de cera.
Tienen, por eso no lloran,
de plomo las calaveras.
Con el alma de charol
vienen por la carretera.
Jorobados y nocturnos,
por donde animan ordenan
silencios de goma oscura
y miedos de fina arena.
Pasan, si quieren pasar,
y ocultan en la cabeza
una vaga astronomía
de pistolas inconcretas.

¡Oh ciudad de los gitanos!
En las esquinas, banderas.
La luna y la calabaza
con las guindas en conserva.
¡Oh ciudad de los gitanos!
¿Quién te vio y no te recuerda?
Ciudad de dolor y almizcle,
con las torres de canela.

Cuando llegaba la noche,
noche que noche nochera,
los gitanos en sus fraguas
forjaban soles y flechas.
Un caballo malherido
llamaba a todas las puertas.
Gallos de vidrio cantaban
por Jerez de la Frontera.
El viento vuelve desnudo
la esquina de la sorpresa,
en la noche platinoche,
noche que noche nochera.

La virgen y San José
perdieron sus castañuelas,
y buscan a los gitanos
para ver si las encuentran.
La virgen viene vestida
con un traje de alcaldesa,
de papel de chocolate
con los collares de almendras.
San José mueve los brazos
bajo una capa de seda.
Detrás va Pedro Domecq
con tes sultanes de Persia.
La media luna soñaba
un éxtasis de cigüeña.
Estandartes y faroles
invaden las azoteas.
Por los espejos sollozan
bailarinas sin caderas.
Agua y sombra, sombra y agua
por Jerez de la Frontera.

¡Oh, ciudad de los gitanos!
En las esquinas, banderas.
Apaga tus verdes luces
que viene la benemérita.
¡Oh ciudad de los gitanos!
¿Quién te vio y no te recuerda?
Dejadla lejos del mar,
sin peines para sus crenchas.

Avanzan de dos en fondo
a la ciudad de la fiesta.
Un rumor de siemprevivas
invade las cartucheras.
Avanzan de dos on fondo.
Doble nocturno de tela.
El cielo se les antoja
una vitrina de espuelas.

La ciudad, libre de miedo,
multiplicaba sus puertas.
Cuarenta guardias civiles
entran a saco por ellas.
Los relojes se pararon,
y el coñac de las botellas
se disfrazó de noviembre
para no infundir sospechas.

Un vuelo de gritos largos
se levantó en las veletas.
Los sables cortan las brisas
que los cascos atropellan.
Por las calles de penumbra
buyen las gitanas viejas
con los caballos dormidos
y las orzas de monedas.
Por las calles empinadas
suben las capas siniestras,
dejando detrás fugaces
remolinos de tijeras.

En el portal de Belén
los gitanos se congregan.
San José, lleno de heridas,
amortaja a una doncella.
Tercos fusiles agudos
por toda la noche suenan.
La Virgen cura a los niños
con salivilla de estrella.
Pero la Guardia Civil
avanza sembrando hogueras,
donde joven y desnuda
la imaginación se quema.
Rosa la de los Camborois
gime sentada en su puerta
con sus dos pechos cortados
puestos en una bandeja.
Y otras muchachas corrían
perseguidas por sus trenzas,
en, un aire donde estallan
rosas de pólvora negra.
Cuando todos los tejados
eran surcos en la tierra.
el alba meció sus hombros
en largo perfil de piedra.

¡Oh, ciudad de los gitanos!
La Guardia Civil se aleja
por un túnel de silencio
mientras las llamas te cercan.
¡Oh, ciudad de los gitanos!
¿Quien te vio y no te recuerda?
Que te busquen en mi frente.
Juego de luna y arena.

Fekete ló, fekete ló.
Patkók fekete zenéje.
Tintapecsét, viaszpecsét
köpönyegük ékessége.
Ólom-gömb a koponyájuk,
nincs könnyük a világért se.
Lakk-lelküket feltünteti
országutak messzesége.
Púposak és éjjel-járók.
Rendelkeznek és itélnek
súlyos, tömör gumi-csendre.
S porzó riadalmat mérnek.
Akkor mennek, ha akarnak.
Eszük tokjaiba téve,
hordják asztronómiáját
sötét pisztolyok csövének.

Ó, te árva cigányváros!
Zászlók sarki lebegése,
holdnak, töknek, aszaltmeggynek
fényessége, édessége!
Ó, te árva cigányváros.
Emléked már sose vész el,
állsz kínokkal, illatokkal,
tornyaid fahéjszinével.

Eljött az éj, földre szállott
éjje éjjek éjjelének.
Cigány-üllőn fölszikrázó
napok és nyilak zenéltek.
Egy véresre-szaggatott ló
jött, a kapukon benézett.
Üvegkakas kukorékolt
Jérez felől föl az égre.
Pőre szél a meglepetés
utcájába lép merészen,
jár az ezüst-éjü éjben,
éjes éjjel éjjelében.

Szűz Mária és Szent József
kasztanyettet keresgélnek,
kérdezik a cigányokat,
mert lehet, hogy ők lelték meg.
Szűz Mária beöltözött
polgármester-feleségnek.
Csokoládé-sztaniolba –
visel mandula-nyakéket.
József keze mint bugyorban:
saját selyemköpenyében.
Pedro Domecq s három fényes
perzsa szultán áll mögéje.
Extázis a félhold álma,
tekereg már gólyaképpen.
Lampion- és zászló-ünnep
a teraszok tetejében.
Csípőtlenül a táncosnők
rínak a tükörbe nézve.
Víz meg homály, Jérez de la
Frontera egész vidéke.

Ó, te árva cigányváros!
Zászlók sarki lebegése,
zöld sugárzás – bujj el, bujj el,
mert a zsaruk ideérnek.
Ó, te árva cigányváros!
Emléked már sose vész el.
Ne bántsátok ezt a várost,
álljon kócosan a szélben.

És rátörtek párosával,
rá a város ünnepére.
Örökzöldek visszazsongnak
patron-rezek zörejére.
És rátörtek párosával.
Zsávoly-párok, noktürn-rémek.
Képzelik az eget fényes
rézsarkantyuk üzletének.

Tárt kapukkal állt a város,
mulatott és mit se féltett.
Negyven zsaru párosával
úgy bezúdul, mint a végzet.
Belebénul minden óra,
konyak befagy üvegébe,
novemberi álorcát vesz,
nehogy őt is gyanu érje.

Fölszállnak a sikoltások
szélkakasok tetejére,
magasról a paták alá
szellőt szel a kardok éle.
Cigányvénasszonyok futnak
a félhomály szögletébe,
kezeikben pénzes bögre,
hajuk mered megigézve.
Röpülnek a gyászfekete
köpenyek a meredélyre,
szárnyas köpeny: olló-örvény
forgat mindent feketébe.

Betlehemi templomajtó
a cigányok menedéke.
Szent József is vérzik, csipkét
hoz egy holt leány szemére.
Ropognak a konok puskák
szüntelenül, teljes éjjel.
Szűz Mária csillag-nyálat
ken a kisdedek sebére.
Csatangol a csendőrgárda,
gyújt máglyákat szerte-széjjel,
meztelenül s fiatalon
a képzelet rajtuk ég el.
Camborióék Rózsája
a kapuban nyög az égre,
két levágott melle tálcán,
elébe rakták, hogy nézze.
S lányokat űz hajfonatuk
korbácsa az éjbe, szélbe,
a fekete puskaporból
robbant rózsák ligetébe.
Lent a földön cseréptetők
barázdája, törmeléke.
Megrándul a hajnal válla
kopár tűzfalakhoz érve.

Ó, te árva cigányváros!
Mennek már, kik összetéptek.
Csendőrök: csend-alagúton.
S lángok koszorúznak téged.
Ó, te árva cigányváros!
Emléked már sose vész el.
Itt vibrál a homlokomon
holddal és homok tüzével.