Gerbasi, Vicente: Martes de carnaval

Pongo las máscaras sobre el vidrio
y encuentro los ojos huecos entre el azul y el rojo,
en una penumbra donde renace el rostro
como en un cuadro antiguo.

Bien, no llevo máscara,
pero en torno mío llueven las serpentinas,
veo una luz cambiante de cristalería,
oigo el ruido de una fuente que se ilumina de noche.

He andado mucho para llegar a esta ciudad
donde la llovizna hace un lago de avisos luminosos,
donde los mendigos duermen en los umbrales del tiempo.

Vine con zapatos de campesino,
con yerbas en los bolsillos,
con la costumbre de hablar con los animales
y de mirar largamente las noches estrelladas.

Los disfrazados de muerte
cabalgan por oscuras colinas.
Los veo entre las rocas,
como sombras de la luna,
vestidos de telas blancas, en sus caballos blancos,
entre el verde oscuro de los árboles nocturnos.

Bien sé que hay muchas casas pobres,
aquí y junto a lejanos ríos,
en esos grandes puertos de carbón,
en el huracán de oscuras montañas despeinadas,
a orilla de los pinos y los hielos,
casas con negros muros en el tiempo,
con niños pidiendo pan a media noche,
y padres que se desvelan en silencio.
Y sé que hay espadas en el vino,
espadas en la sangre,
epadas en las cárceles, espadas que cortan ojos en la sombra.
Las bellas prostitutas en la danza,
en el centro del fuego, quemando serpentinas...

Oigo. Oigo largamente la noche,
y resbalan en mis sentidos los colores
como un museo de cera que se incendia.

A maszkokat az üvegre leteszem,
s a kék és piros közt sötétlő szemgödrök tátonganak
a homályban, melyben az arc,
mint egy régi képen, újra kirajzolódik.

Jó, nem viselek maskarát,
de szerpentinek záporoznak reám,
s üvegsziporkák kristályfényeit látom, s fülembe egy
szökőkút csobogása hull, egy kivilágított díszkút zenéje.

Régóta jövök már, hogy végre beérjek ebbe a városba,
ahol a szitáló eső tóvá gyűjti a fényreklámokat,
s ahol a koldusok az idő küszöbén alszanak.

Parasztbocskorban jöttem,
zsebemben füvekkel,
s szívemben a szokásommal, hogy beszélek az állatokhoz,
s hogy hosszan bámulom a csillagos éjjeleket.

A halál álarcosai
éjfekete dombokon lovagolnak.
A sziklák közt látom suhanni őket,
mint a hold árnyékait:
az éjszaka fáinak bujazöldje közt
fehéren villognak ruháik s lovaik.

Jól tudom én, hogy sok nyomorúságos viskó van
itt s a távoli folyók partjain,
a hatalmas, szénfüstös kikötőkben,
a felborzolt hegyláncok ciklonjaiban,
a fenyvesek s a jégmezők határain,
időtöl üszkösfalú házak,
gyermekekkel, kik kenyeret kéregetnek éjfél után,
s apákkal, kik némán virrasztanak.
S jól tudom, hogy kardok villognak a borban,
kardok a vérben,
kardok a börtöncellákban;
kardok, melyek szemeket szelnek ketté a sötétben.
A táncoslábú, fürge utcalányok
szerpentineket gyújtanak a tűzben...

Hallgatok. Hallgatom hosszan az éjt,
s a színek végigfolynak érzékeimen,
mint egy megolvadt viaszmúzeum.