Gerbasi, Vicente: Nacimiento de la melancolía

Lentamente fui despertando en una luz de conejos,
frente a un tinajero de rostro de piedra y mojada barba de helechos,
seguido por un perro que hacía volar los gallos
y saltar los fuegos fatuos de la noche.
 
Todo se iniciaba en secreto:
el olor del cacao en los patios crepusculares,
los rojos navíos celestes,
la campana en el pescuezo de los asnos,
el hollín en las paredes de la cocina,
la araña en el dibujo sideral de los rincones.
 
Comenzó mi soledad bajo unos árboles de follaje negro
donde se escondía el crepúsculo con siete gatos blancos.
 
Alrededor ascendían los girasoles
y detrás de los árboles rojos anidaban las serpientes.
¿Había una cigarra cantando en la penumbra de mis ojos?
 
Los ramajes de la tarde caían sobre los caballos
y una llanura tendía una luz amarilla para las casas de palma.
Había una comarca de nubes donde dormían los tigres.
 
Todo se iniciaba en secreto:
el sabor del chocolate,
Tío Conejo entre los árboles lunares,
el paso del jinete sin cabeza por la calle de la noche,
el brillo del murciélago en la sombra.
 
Lentamente todas las mañanas eran nuevas,
con una ardilla que se escondía en la manga de mi camisa,
con una cometa sobre la colina de las cruces,
con un viento de arena cruzado por un río
bajo la sombra azul de los bambúes.
 
Yo iniciaba la era de las aves migratorias,
de los horizontes fluviales,
de las oscuridades diurnas en el fondo de los juncos.
 
¿Qué guardaba el agua en su movimiento de penumbra y miedo?
¿Dónde aquel día de naranjo y trueno?
 
No había límites para las horas,
sino la aparición de alguna mariposa lenta,
de un negro rumor de lluvia en las montañas.
 
Yo iniciaba la era de los rostros.
Todos se reunían bajo la lluvia y los relámpagos.
Mi padre me sonreía con su pipa entre los dientes.
 
Mi madre tenía los ojos tristes como si mirara un bosque lejano.
 
Mis hermanas tenían criznejas y grandes lazos rojos.
Había un anciano de barba blanca que nos hablaba de los animales.
 
¿Había oído, acaso, el nacimiento de la noche en las guitarras?
 
Yo iniciaba la era de las puertas.
Había puertas para los hombres y puertas para los caballos,
y puertas para los muertos,
y vi que las hormigas abrían puertas en la tierra
y que las aves habrían puertas en los árboles,
y que la noche cerraba las puertas de las casas.

Nyulak fényében ébredeztem;
szemben a mohaszakállas kúttal,
sarkamban egy kakasokat,
vándorló-égi-tüzeket rebbentő ebbel.
 
Minden titokban született:
a kakaó illata az alkonyi kertben,
a bíborló égi-hajók,
csacsik nyakán a csengők,
korom a konyha falán,
s a pók a sarkok csillag-repedéseinek közepén.
 
Magányosságom pedig fekete levelek mögött született,
mélyen, hova az alkony húzódott hét fehérszőrű kiscicával.
 
A napraforgók lábujjhegyre álltak körülöttem,
vöröslő fák mögötti fészkén gyűrűzött lassan a kígyó.
- De szemeim szomorú árnyán dalra fakadt-e a tücsök?
 
Lovak farára lombot szórt az alkony.A síkság
sárgán égett falon, fatetőkön. S feltűnt a felhők
titkos tartománya; alvó, hatalmas tigriseivel.
 
Minden titokban született:
a csokoládé íze,
Nyúl Papa a hold-ágak között,
az éjszaka útjain Fej Nélkül Poroszkáló,
s az árnyékban suhogó denevér villanása.
 
Lassan minden régi reggel új lett;
egy mókustól, mely az ingem ujjába vackolt,
a papírsárkánytól a megjelölt dombok fölött,
s a homokkal terhes széltől,
melyen átkelt a folyó, bambuszok kék árnya alatt.
 
Én kezdtem meg, a nárciszok mélyén,
a madarak vonulásának korszakát, a hömpölygő
horizontokét, s a nappali sötétségét is.
 
Mit őrizhetett a víz, kanyarogva árnyék és félelem között?
És mikor kezdődött el a narancs és mennydörgés napja?
 
Nem volt, ami mérje az órát,
csak egy lustán lebegő, pici lepke
és csak az eső fekete híre a hegyről.
 
Én kezdtem meg az arcok korszakát is.
Ott gyűltek össze mind az eső és villámok eresze alatt.
Apám; mosolya szögletében a pipával,
anyám; távoli erdőktől szomorú tekintetével,
a nővéreim; copfjaikban óriás, piros szalagokkal.
És ott volt a fehérszakállas öreg is, s mesélt, mesélt az állatokról.
 
Hallotta talán az éjszaka születését a gitárokon?
 
És én nyitottam meg az ajtók korszakát is.
- Ajtók az embereknek, ajtók a lovaknak
és ajtók a halottaknak. -
És láttam, hogyan nyit kaput a földbe a hangya,
fákon a madár.
És láttam - láttam; hogy zár be mindent az éjjel.