This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Gimferrer, Pere: El Arpa En La Cueva

Portre of Gimferrer, Pere

El Arpa En La Cueva (Spanish)

Ardía el bosque silenciosamente.
Las nubes del otoño proseguían
su cacería al fondo de los cielos.
posesión. Ya no oís la voz del cuco.
¿Qué ojo de dragón, qué fuego esférico,
qué tela roja, tafetán de brujas,
vela mis ojos? Llovió, y en la hierba
queda una huella. Mas he aquí que arde
nítido y muy lejano el bosque en torno,
un edificio, una pavesa sola,
una lanza hasta el último horizonte,
cual tirada a cordel. Nubes. El viento
no murmura palabras al oído
ni repite otra historia que ésta: ved
el castillo y los muros de la noche,
el zaguán, el reloj, péndulo insomne,
los cayados, las hachas, las segures;
ofertas a la sombra, todo cuanto
abandonan los muertos, el tapiz
dormido de hojas secas que pisamos
entrando a guarecemos. Pues llovía
-se quejaban las hojas- y el cristal
empañado mostró luego el incendio
como impostura. ¿Llegarán las lenguas
y la ira del fuego, quemarán
desde la base el muerto maderamen,
abrirán campo raso donde hubo
cerco de aire y silencio? No es inútil
hablar ahora del piano, los visillos,
las jarras de melaza, el bodegón,
los soldados de plomo entre serrín,
las llaves de la cómoda, tan grandes,
como en el tiempo antiguo. No es inútil.
Pero qué cielo éste del otoño.
La abubilla que habla a los espíritus,
la urraca, el búho, la corneja augur,
el gavilán, huyeron” Ni una sombra
se interpone entre el lento crepitar
y el cielo en agonía. Abrid un templo
para este misterio. Sangre cálida
dejó tu pecho suave entre mis manos,
amada mía: un goterón de púrpura
muy tembloroso y dulce. Como yesca
llameó la paloma sin quejarse.
  La muerte va vestida de dorado,
dos serpientes por ojos. Qué silencio.
Tarda el fuego en llegar al pabellón
y hay que ir retirándose. Ni un beso
de despedida. Quedó sólo un guante
o un antifaz vacío. Cruces, cruces
para ahuyentar los lobos!
                                    Un guerrero
trae la armadura agujereada a tiros.
En sus cuencas vacías hay abejas.
Lagartos en sus ingles. Las hormigas,
ah, las hormigas besan por su boca.
Espadas de la luz, rayos de luna
sobre mi frente pálida! Un instante
velando sorprendí a vuestro reflejo
la danza de Silvano. Ágiles pies,
muslos de plata piafante. El agua
lavó esta huella de metal fundido.
Y un resplandor se acerca. Así ha callado
el naranjo en la huerta, y el murmullo
de su brisa no envía el hondo mar.
Vivir es fácil. Qué invasión, de pronto,
qué caballos y aves. Tras las nubes
otras nubes acechan. Descargad
  este fardo de lluvia. ¡Un solo golpe,
como talando un árbol de raíz!
Se agradece la lluvia desde el porche
cuando anochece y ya los fuegos fatuos
gimen y corretean tras las tapias,
como buscándonos. Recuerdo que encendías
un cigarrillo antes de irte. Luego
el rumor de tus pasos en la grava,
sobre las hojas secas. Nieve, nieve,
quema mi rostro, si es que has de venir!
Se agradece la lluvia en esta noche
del otoño tardío. Canta el cuco
entre las ramas verdes. Un incendio,
un resplandor el bosque nos reserva
a los que aún dormimos bajo alero
y tejas, guarecidos de la vida
por uralita o barro, como si
no estuvieran entrando ya los duendes
con un chirrido frágil
por esta chimenea enmohecida.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.poemasde.net

Hárfa a barlangban (Hungarian)

Égett az erdő nesztelenül, csöndben.
Az őszi fellegek tovább folytatták
vadászatuk az egek messzi mélyén.
Birtoklás. Már nem hallotok kakukkszót.
Micsoda sárkányszem, micsoda tűzgömb,
micsoda bűvös tapasz, vörös kendő
takarja szemem? Esett, és a fűben
megmarad a nyom. De lám, ég az erdő
fölragyogva körkörös messziségben,
egy épület, csupán egyetlen szikra,
egy lándzsahajítás a láthatárig,
mintha zsinóron húzták volna. Felhők.
A szél nem mormol szavakat a fülbe,
nem ismétel más történetet, ezt csak:
lássátok várát s falait az éjnek,
a tornác, az óra, álmatlan inga,
a pásztorbotok, a fejszék, a sarlók,
ajándékok az árnynak, minden, mit csak
hátrahagynak a halottak, az alvó
száraz levélszőnyeg, amelyen lépünk,
mikor menedékbe húzódunk. Nos hát,
esett - jajongtak a lombok -, s az ablak
homályos üvege már ámításnak
mutatta a vészt. Ideér-e nyelve
és dühe a tűznek, leég-e benne
az anyaföldig a holt gerendázat,
tisztást nyit-e itt, hol körben a szél jár,
és a csönd honol? Nem haszontalan most
szólni a zongoráról, függönyökről,
a mézesköcsögről, a csendéletről,
az ólomkatonákról fűrészporban,
a komód kulcsairól, mind ormótlan,
mint ó időkben. Nem haszontalan most.
Hát milyen ege van ennek az ősznek.
A szellemmel társalgó búbosbanka,
a szarka, a bagoly, a jósjel-varjú,
a karvaly, mind elszállt. Egyetlen árny sem
merészkedik a lassú sercegés meg
a haldokló ég közé. Emelj szentélyt
ennek a misztériumnak. Forró vért
hagyott puha melled a tenyeremben,
szerelmem: egy nagy-nagy bíborszín csöppet,
roppant remegőt és édest. Mint tapló
lobbant lángra a gerle, zokszó nélkül.
A halott nő itt aranyos kántust kap,
két kígyót két szemére. Milyen csönd van.
Késik a tűz elérni a lugasba,
és visszafelé kell mennünk. Egy csók sem
búcsúzóul. Csak egy kesztyű maradt ott,
meg egy fél álarc. Keresztek, keresztek,
elűzni a farkasokat!
                           Egy harcos
vértezete átlyuggatva a testén.
Vak szemgödrébe méhek ülepednek.
Ágyékában gyíkok tanyáznak. Hangyák,
ah, a hangyák végigcsókdossák ajkát.
Fénypallosok, sugarai a holdnak
sápadt homlokomon! Egy fölocsúdó
percben tetten értem reflexetekben
Silvanus-táncát. Fürgén mozgó lábak,
toporzékoló, ezüst comb. Esővíz
mosta el a nyomát ez öntött fémnek.
S valami csillám közelít. Elhallgat
a narancsfa a kertben, és nem küldi
szellője susogását a nyílt tenger.
Élni könnyű. Micsoda támadás most,
paripák, madarak. Felhőkön túlról
más felhők figyelmeznek. Dobjátok le
az eső terhét. Egyetlen csapással,
ahogy a fát gyökerestül kidöntik!
Kiadós eső a lugasból nézvést,
mikor esteledik, s a bolygólángok
nyögnek, s a sárfalak közt csatangolnak,
mintegy minket keresve. Emlékszem, hogy
rágyújtottál, mielőtt elmentél. Majd
lépteid nesze a kőzúzalékon,
a száraz avaron. Havat, havat már,
lángol az arcom, ha jöttödet várom!
Kiadós az eső ebben a késő
őszi éjszakában. Kakukk szólalgat
a zöld falombok közt. Az erdő tűzvészt,
kivilágítást tartogat számunkra,
akik még alszunk eresszel, cseréppel
fejünk fölött, beton- vagy agyagfallal
menekítve az élet elől, mintha
a szellemek nem jöttek volna már be
finom kis ropogással
ezen a penész lepte kéménykürtőn.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap